Baekhyun
Sietősen, már-már patakokban ontva
magamból az izzadságot, gomboltam ki a nadrágomat, hogy végre ráülhessek a
vécére. Igazából, utáltam az első vécéfülkébe menni, mert rohadtul koszos
szokott lenni (azért, mert mindenki ide jön, ha sürgős a dolga), de mivel az
volt a legelső, kétségkívül azt választottam.
Tovább nem bírtam volna ki, annyira görcsösen
szorított a hasam, arról meg nem is beszélve, hogy a tenger morajlását megszégyenítő
hangok jöttek ki belőle. Rohadtul nem tudtam, mivel ronthattam el a gyomromat,
de örültem, hogy végre letehettem a seggemet, és hangos robajjal távozott
belőlem annak, aminek távoznia kellett. A fertőtlenítőszagú helyiséget most az
én ürülékem bűze lepte be, és valahol reménykedtem benne, hogy most senki sincs
a többi fülkében, bár nem mintha annyira zavarba hoztak volna az ilyenek, csak
ugye Jongdae testében azért mégsem szerettem volna senkivel találkozni.
Elég hamar végeztem, szinte két perc alatt kipréselődött
a szervezetemből minden, de tényleg nem jöttem rá, hogy miért zuborgott még
mindig a hasam. Oldalra pillantottam, abban reménykedve, hogy nem használták el
az egész tekercset, és csodák csodájára még volt egy kicsi vékony, de a célnak
megfelelő papírcsík, amiért áldottam az eget.
Általában magammal szoktam hozni egy egész vécépapír
gurigát a szobámból, csak hogy nehogy véletlenül rosszul járjak; mert volt már
rá alkalom, hogy kifogytak a készletből, és én meg kénytelen voltam megvárni,
míg valaki más bejött, hogy tőle tarháljak egy kis budipapírt.
Kitöröltem, felálltam, majd nagy megkönnyebbüléssel
gomboltam be a nadrágot, aztán megfordultam, és kezembe kaptam az elhasználódott
kefét. Eléggé szétmázoltam a vécékagylót, sőt, még a színe sem volt biztató, semmi
jóra nem utalt. Miközben azon voltam, hogy az amúgy is undorítóan piszkos vécét
letakarítsam, azon kattogott az agyam, hogy vajon mégis mitől robbantam ekkorát?!
Talán valami kaja miatt volt, legelőször arra gyanakodtam.
Tegnap… négy
után biztos, hogy nem ettem semmit a testében, ma meg… Jézusom, a joghurt! Ne
már! Jézusom, jézusom, jézusom! Ezer százalék, hogy tejérzékeny, vagy… nem! Más
nem lehet csak ez! NE MÁR! De én imádom a tejes dolgokat, és… Várjunk csak! Egy
ilyen fontos dolgot hogy volt képes nem említeni? Ez normális?! Istenem, és én
tényleg azt hittem, hogy Jongdaenek megvan a maga esze, de ezek szerint a
látszat csal. De mekkorát, öcsém! Mekkorát.
Kikászálódtam a kicsi, műanyag ajtós, szürke fülkéből,
s a csapokhoz léptem. Még mindig furcsa volt, hogy Jongdae nézett vissza a
rászáradt vízcseppekkel festett tükörből. Tényleg próbálkoztam elnyomni
magamban az érzelmeket, hogy kövessem azt a nyamvadt utat, amit magamnak
találtam ki.
Jobb leszek,
mert annak kell lennem, hogy visszaszerezzem a testem!
Még mindig hülyén és eszméletlenül lehetetlennek
hangzott az egész, és inkább arra koncentráltam, hogy megmossam a kezemet. Az
almaillatú zöld, folyékony szappanból bezzeg soha nem volt hiány, mert ezt
mindig feltöltötték a takarítónők. Jó, a fémtartókba is mindig tettek
vécépapírt, csak az valahogy az egyik napról a másikra eltűnt. Biztos voltam
benne, hogy behúzták, mert nem akartak költeni, ami végül is nem volt furcsa.
Ez egy kicseszett kollégium, persze, hogy ilyenek mennek itt. Az is csoda, hogy
a konyhából nem lopták el a mikrót. Bár azért ezer százalék, hogy fizetett
volna az egész folyosó, ha a kamerák ellenére sem találják meg a tettest.
Leráztam a kezemet, majd kicsit oldalra döntve fejemet
néztem meg jobban az állkapcsom. Igazából rohadtul fájt a tegnapi ütésektől, de
nem látszott rajta semmi. Vagyis ma már jóval halványabb, szinte
észrevehetetlen piros kis folt virított csak rajta, de tényleg semmi több.
Egy nagyot sóhajtottam, s hajamba túrva baktattam kifelé,
de amint résnyire nyitottam az ajtót, meghallottam egy mély hangot. A nevemet
mondta, azt tisztán hallottam, de a többi szó összefolyt. Kíváncsian,
szemöldökráncolva bújtam a nagy, önzáródós szürke műanyaglap és az ajtófélfa
közé.
- …eresett nálad a telefonja?! – értetlen, de annál
inkább vádló kérdést sikerült meghallanom.
- Ez nem az… - kezdett bele Jongdae (a saját hangomat
könnyű volt felismerni), azonban rögtön félbevágta a másik. De mit akart tőlem az az ember? Jongdae
egyik haverja lehet, ha a telefonról beszélgettek… Chanyeol? Mit keres
egyáltalán itt? Azt hittem, hogy legalább a mai nap nyugalmasabb lesz!
- Nem igazán ismerlek, de annyi elég volt rólad,
amennyit hallottam – megvetően gúnyosan mondta, s engem meg elfogott egyfajta
nyomasztó érzés. Igazságtalanság volt, hogy mindenki engem fikázott úgy, hogy
nem is ismertek; nincs ezeknek jobb
dolguk, csak kibeszélni engem?! Istenem, én kurvára leszarom őket, akkor ők
miért nem engem?! – Szóval akármik is a terveid, a barátomat jobb, ha
kihagyod ezekből.
Ez volt az a pillanat, mikor idegesen léptem ki a
folyosóra, egyszerűen nem bírtam, hogy mindenki ezt csinálta velem. Kezdett
elegem lenni ebből, s valahogy még erősebbé vált bennem a testcserés
feltevésem. De nem voltam biztos abban, hogy tényleg ezt érdemlem.
Jobbra pillantottam, s Jongdae meglepetten lesett ki a
magas alak háta mögül. Egyből megfordult Chanyeol – elég valószínű volt, hogy ő
az -, és meglepett tekintettel meredt rám. Mi
van, csak nem tartott attól, hogy Jongdae barátja rájön, milyen kis kötekedős
gyökér?
Komoly képpel, ingerülten léptem feléjük párat, és
amint hevesen megragadtam a colos karját, Jongdae abban a pillanatban mondott
volna valamit, de félbevágtam.
- Chanyeol – erőltettem magamra egy mosolyt –, te mit
keresel itt? – kérdeztem tetetett jókedvvel. Istenigazából egyáltalán nem volt
kedvem nekem jó pofizni az előtt, aki az előbb oltott le engem, de úgy
gondoltam, hogy ha nem játszom el egy kis időre, hogy Jongdae vagyok, akkor
talán örökre így maradok.
- Jongdae? – bámult rám, még a nagy száját is
eltátotta kicsit. Nem úgy nézett ki, mint aki annyira képben van, sokkal
inkább, mint egy másnapos elveszett kutya. És ekkor villant be, hogy tegnap ők
bulizni voltak, és nekem is velük kellett volna mennem.
Jongdae próbálta leplezni aggodalmát, de mindezek
ellenére én észrevettem, hogy iszonyatosan rémült tekintettel figyelte, hogy
mit csinálok a barátjával. Biztos aggódott, hogy valamit elbaltázok, nem is
csodálom, hiszen semmit nem beszéltünk még meg Chanyeolról és a szokásairól, de
abban a pillanatban erősnek éreztem magam, és úgy hittem, kezelni tudom a
helyzetet.
Egy „ne aggódj, megoldom” tekintettel vetettem egy
pillantást Jongdae felé, s magammal ráncigáltam a langalétát. Fogalmam nem
volt, merre viszem, de úgy tűnt Chanyeol automatikusan ment az egyik szoba
irányába.
Jongdae
Ismertem már Chanyeolt, mint a rossz pénzt, láttam már
dühösnek, de az, ahogyan most rám nézett, semmihez nem volt fogható. A szemei
szikrákat szórtak, és jelen pillanatban nem tudtam volna megesküdni, hogy nem
fog egyet beverni nekem – holott egyáltalán nem volt indulatos típus. Ennek
ellenére mégis próbáltam magabiztosnak tűnni.
Ugyan Baekhyunt egyikőnk sem így ismerte meg, inkább csak
szart mindenkire, de mindennél jobb volt, mintha azt mutattam volna ki, igenis
beszartam most Chanyeoltól. Mert azért lássuk be, sem nekem, de még így,
Baekhyun testében sem lett volna sok esélyem a barátom ellen.
A következő pillanatban megindult felém, látszólag nyugodt,
lassú léptékkel, én pedig csak lazán felvontam a szemöldökömet. Bíztam
magamban, hogy nem fogom elcseszni. Nem voltam valami jó improvizálásban, de
néha rászorultam; reméltem, hogy most nem fog cserbenhagyni az eszem.
Chanyeol megállt előttem, én pedig a szemeibe néztem, de
nem láttam bennük mást, csak haragot. Megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy
mégis miért ennyire dühös. Persze, nem kedveltük Baekhyunt, ez eddig rendben
van, de különösebben soha nem érdekelt minket, csak a pletykákat hallottuk
róla…
Vagy lenne valami,
amit titkol előlem? Esetleg ismerné Baekhyunt? Vagy miért van ennyire begőzölve
attól, hogy „Baekhyun” vette fel a telefont? Bízhatna annyira bennem, hogy
tudja, nem egy ilyen pasival fogok kezdeni, mint ő. Akkor inkább már
Yifan, aki teljesen hetero, komolyan.
- Mi a helyzet, Baekhyun? – kérdezte barátom, teljesen
közömbösen, én pedig, jó színészhez méltón, csak megforgattam a szemem.
- Mit akarsz? – kérdeztem vissza, de bevallom, furcsa volt
ilyen flegma stílusban beszélni hozzá, de Baekhyun is ezt tenné.
- Szerintem pontosan tudod, hogy mit szeretnék –
hangsúlyozta ki az utolsó szót, mire felvontam a szemöldököm. – Mégis mit
keresett nálad a telefonja?!
- Ez nem az… –
kezdtem bele egyből a magyarázkodásba, ám Chanyeol félbeszakított.
- Ne keress kifogásokat! – mondta élesen, mélyen a szemembe
nézve. – Nem igazán ismerlek, de annyi elég volt rólad, amennyit hallottam. – Olyan gúnyosan ejtette ki a szavakat, hogy egy pillanatra még nekem is rosszul
estek, holott igazából nem nekem szánta őket. – Szóval, akármik is a terveid, a
barátom jobb, ha kihagyod ezekből!
Bármennyire is mondani akartam valamit, bármit, annyira
ledöbbentett ez a pár mondata, hogy minden egyes szó a torkomon akadt. Csak
bámultam Chanyeolra, próbáltam összeszedni magam, hogy legalább egy Baekhyun
féle flegma oltással ott hagyjam, mikor hallottam egy ajtócsapódást, így
kíváncsian kilestem Chanyeol válla mögött, hogy ki volt az.
Baekhyun… Talán
hallotta, hogy miről beszéltünk? Na, nem mintha érdekelné őt, hogy mit
beszélünk róla a háta mögött, de azért jó lett volna tudni. Chanyeol is egyből hátra arcot vágott, nekem pedig megfordult a fejemben, hogy talán tényleg van valami,
amit nem tudok. Chanyeol soha nem mondta nekem, hogy ennyire utálná Baekhyunt.
De az, hogy most így beszélt hozzám, ezeket mondta, világossá tették számomra,
hogy bizonyára történt valami köztük, esetleg valami olyasmi, ami Chanyeolban
bizony mély nyomott hagyott.
És mi az, hogy hagyjon
ki engem a terveiből? Baekhyunnak
most a legnagyobb baja, hogy elmét cseréltünk, szerintem rohadtul nem tervez
semmit, csak sajnáltatja magát és bunkó, mint mindig. Mi a franc történt velük,
amiről én nem tudok?
Baekhyun végül megindult felénk, arcán valami furcsa
kifejezéssel, ami számomra idegen volt, így nem tudtam volna behatárolni.
Megragadta Chanyeol karját, mire azonnal szólaltam volna fel, hogy legalább
mentsem, ami menthető, de Baekhyun nem így gondolta. Lazán nekiállt beszélgetni
Chanyeollal, én pedig rohadtul aggódni kezdtem. Hiszen nem ismerte barátomat,
hogyan tudnának úgy beszélgetni, hogy Chanyeol ne jöjjön rá, nem is én vagyok
az? Rohadtul szar volt így ez az egész helyzet, és bár tudtam, hogy talán meg
kellene kicsit bízzak Baekhyunban, ha már ilyen helyzetbe kényszerültünk, de
nem ment.
Abban igaza volt barátomnak, hogy éppen eleget hallottam már
Baekhyunról, hogy tudjam, nem nagyon lehet benne megbízni. Csak hogy mi elmét
cseréltünk… Így muszáj megbíznunk a
másikban, ha azt akartuk, hogy rendbe jöjjön minden. Meg aztán, Baekhyun
sem hülye, neki sem érdeke, hogy Chanyeol azt higgye, együtt vagyunk.
A hátam közepére sem kívántam, így mikor elvonultak
Chanyeol szobája felé, előtte küldött felém egy magabiztos pillantást. Én pedig
csak álltam ott a folyosó közepén, bámultam a most már csukott
szobaajtóra, és nem tudtam, mihez kezdjek. Így inkább fogtam magam,
majd megindultam a saját szobánk felé, hogy pár ruhát összeszedjek Baekhyunnak, amit
felvehet, mert örökké csak nem lehet abban a ruhában, amit még tegnap vettem
fel.
Bár tudtam, hogy holnapután megint itt a hétfő, és be kell
járnunk az órákra, ami azt is jelentette, hogy muszáj lesz a másik szobájában
aludni. Hiszen elég furcsa lenne, ha nem így történne. Meg aztán, ha már azt a
mesét adjuk be Chanyeolnak, hogy jóban vagyok Junmyeonnal, akkor meg kellene őt
ismernem, ha majd visszacserélődünk. Csak nem egy vészes srác.
Baekhyun meg tudja kezelni az én gyökér szobatársamat, aki
jelen pillanatban nem volt hajlandó kinyitni a szobaajtót, pedig már két perce
dörömböltem neki. Ha megint részegen
fetreng az én ágyamban, kirugdosom az ablakon, nem érdekel, hogy Baekhyun
testében vagyok.
- Ah, Jézus, mi van már? – nyitotta ki nagy nehezen a sötét
faajtót Dongsun, aki teljesen másnaposnak tűnt, mire csak felhorkantva löktem
arrébb az útból, belépve a szobába.
- Nem megmondtam neked, hogy… – kezdtem bele, de aztán
leesett, hogy nem Jongdae vagyok. – A hyungod azt mondta, hogy amíg távol van,
te tartsd tisztán a szobát! Erre mi ez a rendetlenség megint? És ez a szag?
Behánytál megint?
- Ó, Baekhyun hyung, aki tegnap itt járt Jongdae hyunggal –
nézett rám hatalmas vigyorral, mire reményvesztetten legyintettem egyet felé.
Átszeltem a szobát, majd kitártam az ablakot, hogy a reggeli, kissé hűvös
levegő felfrissítse a szobát, aztán a szekrényemhez léptem, és kiválogattam pár
ruhát, amik mára, aztán holnapra kellenek majd Baekhyunnak. Nem bízom rá az
öltözködésemet, kiindulva abból, hogy leszarja a divatot és kibaszott esernyők
vannak a pulcsiján!
Gyorsan szerettem volna végezni, hogy ne legyen túl feltűnő, hogy itt kutakodok más szekrényében. Bár már maga az egész szituáció is szar volt, úgyhogy teljesen mindegy. A válogatás közben feltűnt, hogy Baekhyunnak milyen szép keze van. Kissé talán nőies, hosszú, vékony ujjak és szép, ápolt körmök. Nem néztem volna ki belőle, hogy ezzel ennyire törődik, de az is lehet, hogy csak örökölte. Ám egy kopogás
félbeszakított a nagy gondolkodásban. Intettem fejemmel Dongsunnak, hogy menjen
ajtót nyitni, aki ezt meg is tette. Ám legnagyobb meglepetésemre, az az ember
sétált beljebb, akire a legkevésbé sem számítottam. - Azt hittem, káprázik a
szemem, mikor megláttam, hogy ide jössz be – nézett a szemembe kíváncsian Yixing.
– Mit keresel itt, Baekhyun?
Baekhyun
- Jongdae, hallod… - hitetlenkedve és túlságosan
közvetlenül mondta nekem, bár ezen nem kellett volna csodálkoznom, hiszen
elvileg a mostani testem legjobb haverja. Jó,
ez elég hülyén hangzik, de hát tényleg így van.
- Inkább add azt ide – kaptam ki a kezéből a Narutós
kis plüssel ellátott kulcscsomót, mielőtt még bármit mondhatott volna. Az
igazság az, hogy semmi kedvem nem volt most a jó kisfiút adnom, de rá voltam
kényszerítve. Kicsit ódzkodtam egy langaléta-féle beszélgetéstől azok után, amiket
mondott rólam a folyosón, és hamar elszállt a magabiztosságom, amint megéreztem
alkoholtól bűzös leheletét. Inkább arra koncentráltam, hogy minél hamarabb
letudjam az egészet.
- De hallod! – emelte fel a hangját sértetten; mintha
az zavarta volna, hogy nem figyelek rá eléggé.
Okés, Jongdae
biztos figyelmesebb a legjobb barátjával, de hogy a szarba csináljam én ezt?!
Ekkora szarba keveredni, esküszöm! Lehet, nem kellett volna csak így belevágnom
ebbe.
- Igen, hallom! – néztem egyenesen a szemébe, hogy
ezzel is bizonyítsam, figyelek rá. – De először menjünk be – tártam ki a 607-es
szoba ajtaját.
Szót fogadva, nagy, O alakú lábain besétált, és kéz
nélkül lerúgta cipőjét az előszobában, majd kicsit beljebb csoszogva, lehuppant
a műanyagcsíkokból álló, függönnyel takart ajtó mellett jobbra elterülő ágyra.
Egy sötétszürke nadrág volt rajta, egy szolidan mintás
zoknival, ami lyukas volt a bal nagylábujjánál. Nem idegesíti? Bár, szerintem ezt most pont leszarja, mert nemhogy
másnaposnak, hanem még mindig részegnek tűnt. Talán így könnyebb dolgom lesz.
Felsője egészen tisztának tűnt, pedig az ember azt
gondolná, hogy egy buli után (főleg úgy, ahogy kinéz) máshogy festene. Volt még
rajta egy fekete, tavaszi bőrkabát, de az hamar lekerült róla, és úgy gondolta
jónak, hogy az ágya mellett rendezetlenül heverő nike papucsra dobja.
Az egész helyiség tükörképe volt a miénknek, mivel
ugye ellenkező oldalra nézett az ablak. Amint én is még beljebb mentem, egyből
feltérképeztem mindent, amit szemem látott. Próbáltam minden apró kis jelből
leszűrni, hogy milyen lehet Chanyeol. Mind a két térfélen megszokott rend volt,
persze azért nem olyan mániákusan, mint ahogy talán Jongdaenél képzeltem volna
el.
Egy pár zokni hanyagul terült el a faparkettán, a kék
sötétítőfüggöny csak félig volt kihúzva, és pár száraz zsemle is hetelt az
asztalon, két laptoppal, és ezer kábellel egyetemben.
Mivel hogy övé az ablaktól távolabbi ágy, így azt
hittem, hogy a külső asztal lesz az övé (mert semmi nem különböztette meg a
másiktól), ezért leültem oda, a lehető legtermészetesebbnek mutatva magam. Bár,
fogalmam sem volt róla, hogy pontosan milyen Jongdae, amikor a barátaival van,
de elég prűdnek és emellé kifinomultnak tűnt a mozgása, ezért nagyon azon
voltam, hogy valamelyest ilyesmi összhatást keltsek minden megnyilvánulásommal.
- Szóval, mi történt? – kérdezte álmos hangon a másik,
majd befordult a fal felé, ezzel megfosztva attól, hogy bármit is láthassak
reakcióiból. Baszd meg, most miért
csinálod ezt velem?! – őrjöngtem magamban, de kívülről próbáltam nyugodtnak
mutatni magamat.
- Mi történt volna? – nyugtalanul ficánkoltam egy
kicsit a székben, mert egyáltalán nem tudtam, hogy mit is mondhatnék, hogy ne
bukjak le. – De amúgy – kezdtem bele kétségbeesetten, szinte automatikusan
keresve valami más témát, hogy védjem a bőrömet – tegnap jött ki az új Naruto
rész! – Teljesen büszke voltam magamra, hogy valami épkézláb mondatot ki tudtam
ötleni, ami még valószínű, telitalálat is volt; a kulcstartó sokat segített
(nem hiába a jó megfigyelőképességem). – Nem hittem volna, hogy Kishimoto ilyen
részt hoz majd – vetettem oda neki, és örültem a fejemnek, hogy még négy évvel
ezelőtt én is nekiálltam enne a mangának, és volt róla fogalmam.
- Mi van? – értetlenkedve kérdezett vissza, nekem meg
egyből lelohadt a műmosoly az arcomról. Úgy
tűnik, mégsem találtam bele, csessze meg! – Ezt már akkor megbeszéltük,
mikor kijött a rész – nézett ki a válla felett, összeráncolt szemöldökkel. – Én
ittam tegnap, és te felejted el a dolgokat, vagy mi?
- Hehe – halk, kínos nevetés szökött ki belőlem, és
már az ujjaim tördelése sem nyugtatott meg egy kicsit sem. Valahogy nem
tetszett nekem ez a Chanyeol gyerek, pedig aztán nem is mondott még semmit. Azt
hittem, hogy könnyebb lesz kezelni; hogy majd lefektetem, mert nagyon fáradtnak
tűnt, és már léphetek is.
- Mindegy – dünnyögte, majd törökülésbe helyezte magát,
és hátát a kemény anyagú fatámlának döntötte. – Amúgy is azt akartam megbeszélni
veled, hogy minek volt Baekhyunnál a telefonod? – Szerintem alapjáraton
normális hangnemben tudakolta meg, amire választ akart kapni, de én mégis durva
faggatásnak éreztem, és valószínű, a nem megszokott helyzet miatt. Azért mégsem
mindennapos, hogy más testében kell adnom más személyiségét. Amúgy sem értettem
az emberekhez, nemhogy még egy teljesen ellentétes személy alakításához.
- Miért? Tényleg, miért is? – Egyáltalán nem kívántam,
de mégis a szemébe néztem, mert Jongdae ezer százalék, hogy magabiztosan állt
volna a barátja elé egy ilyen beszélgetésnél, vagyis, gondolom én. – Ja! – csaptam a térdemre, amint eszembe
jutott a jó kis tervem. – Otthagytam Junmyeonnál a telefonomat, ő meg ugye Baekhyunnak
a szobatársa – szabadkoztam, de Chanyeol továbbra is értetlen fejjel bámult
rám. – Tudod, akivel még a múltkori bulin találkoztam – hirtelen úgy éreztem,
hogy innen már sínen vagyok, és biztonságos a párbeszéd. - Ja, nem tudod, mert azzal a csajjal voltál
elfoglalva – mosolyogtam, s kissé jó érzéssel töltött el, hogy ezzel megfogtam
őt, legalábbis, az elmélyülten gondolkodó arckifejezéséből ítélve. - Biztos
idegesítette Baekhyunt, hogy csörgött a telefonom, de nem is tudtam, hogy ő
vette fel. De tényleg, miért hívtál? – Túlságosan
belejöttem a beszélgetésbe, lehet, vissza kéne fognom magam. Minél több duma,
annál nagyobb esély a lebukásra.
- Junmyeon? Junmyeon – próbálgatta a nevet értetlenül.
– Aha, Junmyeon – pajkos vigyor kúszott ajkaira, és fekete, rövidebb fazonra
vágott hajába túrt egyik kezével. – Szóval ezért nem jöttél tegnap bulizni! Inkább
Junmyeonoztál – emelte ki az utolsó szót játékosan, ami elég hátborzongatóan csengett.
– Elmondhattad volna az igazat, nem kellett volna azt kamuznod, hogy beteg
vagy, de amúgy nála aludtál? – kíváncsiskodott hirtelen. – Jó, a részletekről
nem akarok tudni, de azért a lényeget elmondhatod.
- Mi van? – meglepődtem kérdésén. Mit mondjak? Ezeket nem beszéltük meg Jongdaevel, szóval rohadtul nem
tudom, hogyan feleljek erre.
- Én tényleg azt hittem, hogy az a köcsög Baekhyun be
tudott téged fűzni valami hülyeséggel, de akkor csak a szobatárásával voltál.
De mi a szart nyúlkál a te telefonodhoz? – háborodott fel, én meg már megint
kezdtem egyre nyugtalanabbul mocorogni.
- Nem tudom, de megyek és vissza is szerzem, mielőtt
csinálna vele valamit. Te meg aludjál tovább, ha már buliztál – egérutat
találva mondtam neki gyorsan, majd fel is pattantam a kényelmetlen székről, és
ki is viharozottam a szobámból, de azért még Chanyeol mondatait a folyosóra is
hallottam - miszerint én szégyenlős vagyok Junmyeon miatt -, míg be nem csapta
a huzat az ajtót.
- Baszki, baszki! Ennek semmi értelme! – morogtam
halkan. – Meg kell keresnem Jongdaet! Rohadtul, de meg kell találnom! –
nyavalyogtam, bár nem tudom, miért, mikor nem is sikerült olyan rosszul a
beszélgetésem Chanyeollal (talán mert még a világát sem tudta, olyan
másnaposnak... inkább részegnek nézett ki). De valamilyen okból kifolyólag izgultam, és ezt nem tudtam kezelni, ami kissé ingerülté tett.
Sietős léptekkel haladtam a szobám felé, de amint
megpillantottam egy ismerős alakot a folyosón, ledermedtem.
Yixing? Mi a
fasz? – eltátott szájjal léptem hátra
egyet, és amint észbe kaptam, már fordultam is volna vissza, hogy eltűnjek
előle, de abban a pillanatban a távoli liftek mellől, a lépcsőházból, egy
magas ember bukkant elő. Olyan nehéznek éreztem a testem, menekülni akartam, de
teljesen lebénultam, és egyáltalán nem örültem annak, hogy a nevemet kiabálta
az esetlenül lépdelő kínai fazon, aki tegnap is megtalált.