Nyolcadik

Baekhyun

            Sietősen, már-már patakokban ontva magamból az izzadságot, gomboltam ki a nadrágomat, hogy végre ráülhessek a vécére. Igazából, utáltam az első vécéfülkébe menni, mert rohadtul koszos szokott lenni (azért, mert mindenki ide jön, ha sürgős a dolga), de mivel az volt a legelső, kétségkívül azt választottam.

Tovább nem bírtam volna ki, annyira görcsösen szorított a hasam, arról meg nem is beszélve, hogy a tenger morajlását megszégyenítő hangok jöttek ki belőle. Rohadtul nem tudtam, mivel ronthattam el a gyomromat, de örültem, hogy végre letehettem a seggemet, és hangos robajjal távozott belőlem annak, aminek távoznia kellett. A fertőtlenítőszagú helyiséget most az én ürülékem bűze lepte be, és valahol reménykedtem benne, hogy most senki sincs a többi fülkében, bár nem mintha annyira zavarba hoztak volna az ilyenek, csak ugye Jongdae testében azért mégsem szerettem volna senkivel találkozni.

Elég hamar végeztem, szinte két perc alatt kipréselődött a szervezetemből minden, de tényleg nem jöttem rá, hogy miért zuborgott még mindig a hasam. Oldalra pillantottam, abban reménykedve, hogy nem használták el az egész tekercset, és csodák csodájára még volt egy kicsi vékony, de a célnak megfelelő papírcsík, amiért áldottam az eget.

Általában magammal szoktam hozni egy egész vécépapír gurigát a szobámból, csak hogy nehogy véletlenül rosszul járjak; mert volt már rá alkalom, hogy kifogytak a készletből, és én meg kénytelen voltam megvárni, míg valaki más bejött, hogy tőle tarháljak egy kis budipapírt.

Kitöröltem, felálltam, majd nagy megkönnyebbüléssel gomboltam be a nadrágot, aztán megfordultam, és kezembe kaptam az elhasználódott kefét. Eléggé szétmázoltam a vécékagylót, sőt, még a színe sem volt biztató, semmi jóra nem utalt. Miközben azon voltam, hogy az amúgy is undorítóan piszkos vécét letakarítsam, azon kattogott az agyam, hogy vajon mégis mitől robbantam ekkorát?! Talán valami kaja miatt volt, legelőször arra gyanakodtam.

Tegnap… négy után biztos, hogy nem ettem semmit a testében, ma meg… Jézusom, a joghurt! Ne már! Jézusom, jézusom, jézusom! Ezer százalék, hogy tejérzékeny, vagy… nem! Más nem lehet csak ez! NE MÁR! De én imádom a tejes dolgokat, és… Várjunk csak! Egy ilyen fontos dolgot hogy volt képes nem említeni? Ez normális?! Istenem, és én tényleg azt hittem, hogy Jongdaenek megvan a maga esze, de ezek szerint a látszat csal. De mekkorát, öcsém! Mekkorát.

Kikászálódtam a kicsi, műanyag ajtós, szürke fülkéből, s a csapokhoz léptem. Még mindig furcsa volt, hogy Jongdae nézett vissza a rászáradt vízcseppekkel festett tükörből. Tényleg próbálkoztam elnyomni magamban az érzelmeket, hogy kövessem azt a nyamvadt utat, amit magamnak találtam ki.

Jobb leszek, mert annak kell lennem, hogy visszaszerezzem a testem!

Még mindig hülyén és eszméletlenül lehetetlennek hangzott az egész, és inkább arra koncentráltam, hogy megmossam a kezemet. Az almaillatú zöld, folyékony szappanból bezzeg soha nem volt hiány, mert ezt mindig feltöltötték a takarítónők. Jó, a fémtartókba is mindig tettek vécépapírt, csak az valahogy az egyik napról a másikra eltűnt. Biztos voltam benne, hogy behúzták, mert nem akartak költeni, ami végül is nem volt furcsa. Ez egy kicseszett kollégium, persze, hogy ilyenek mennek itt. Az is csoda, hogy a konyhából nem lopták el a mikrót. Bár azért ezer százalék, hogy fizetett volna az egész folyosó, ha a kamerák ellenére sem találják meg a tettest.

Leráztam a kezemet, majd kicsit oldalra döntve fejemet néztem meg jobban az állkapcsom. Igazából rohadtul fájt a tegnapi ütésektől, de nem látszott rajta semmi. Vagyis ma már jóval halványabb, szinte észrevehetetlen piros kis folt virított csak rajta, de tényleg semmi több.

Egy nagyot sóhajtottam, s hajamba túrva baktattam kifelé, de amint résnyire nyitottam az ajtót, meghallottam egy mély hangot. A nevemet mondta, azt tisztán hallottam, de a többi szó összefolyt. Kíváncsian, szemöldökráncolva bújtam a nagy, önzáródós szürke műanyaglap és az ajtófélfa közé.

- …eresett nálad a telefonja?! – értetlen, de annál inkább vádló kérdést sikerült meghallanom.

- Ez nem az… - kezdett bele Jongdae (a saját hangomat könnyű volt felismerni), azonban rögtön félbevágta a másik. De mit akart tőlem az az ember? Jongdae egyik haverja lehet, ha a telefonról beszélgettek… Chanyeol? Mit keres egyáltalán itt? Azt hittem, hogy legalább a mai nap nyugalmasabb lesz!

- Nem igazán ismerlek, de annyi elég volt rólad, amennyit hallottam – megvetően gúnyosan mondta, s engem meg elfogott egyfajta nyomasztó érzés. Igazságtalanság volt, hogy mindenki engem fikázott úgy, hogy nem is ismertek; nincs ezeknek jobb dolguk, csak kibeszélni engem?! Istenem, én kurvára leszarom őket, akkor ők miért nem engem?! – Szóval akármik is a terveid, a barátomat jobb, ha kihagyod ezekből.

Ez volt az a pillanat, mikor idegesen léptem ki a folyosóra, egyszerűen nem bírtam, hogy mindenki ezt csinálta velem. Kezdett elegem lenni ebből, s valahogy még erősebbé vált bennem a testcserés feltevésem. De nem voltam biztos abban, hogy tényleg ezt érdemlem.

Jobbra pillantottam, s Jongdae meglepetten lesett ki a magas alak háta mögül. Egyből megfordult Chanyeol – elég valószínű volt, hogy ő az -, és meglepett tekintettel meredt rám. Mi van, csak nem tartott attól, hogy Jongdae barátja rájön, milyen kis kötekedős gyökér?

Komoly képpel, ingerülten léptem feléjük párat, és amint hevesen megragadtam a colos karját, Jongdae abban a pillanatban mondott volna valamit, de félbevágtam.

- Chanyeol – erőltettem magamra egy mosolyt –, te mit keresel itt? – kérdeztem tetetett jókedvvel. Istenigazából egyáltalán nem volt kedvem nekem jó pofizni az előtt, aki az előbb oltott le engem, de úgy gondoltam, hogy ha nem játszom el egy kis időre, hogy Jongdae vagyok, akkor talán örökre így maradok.

- Jongdae? – bámult rám, még a nagy száját is eltátotta kicsit. Nem úgy nézett ki, mint aki annyira képben van, sokkal inkább, mint egy másnapos elveszett kutya. És ekkor villant be, hogy tegnap ők bulizni voltak, és nekem is velük kellett volna mennem.

Jongdae próbálta leplezni aggodalmát, de mindezek ellenére én észrevettem, hogy iszonyatosan rémült tekintettel figyelte, hogy mit csinálok a barátjával. Biztos aggódott, hogy valamit elbaltázok, nem is csodálom, hiszen semmit nem beszéltünk még meg Chanyeolról és a szokásairól, de abban a pillanatban erősnek éreztem magam, és úgy hittem, kezelni tudom a helyzetet.

Egy „ne aggódj, megoldom” tekintettel vetettem egy pillantást Jongdae felé, s magammal ráncigáltam a langalétát. Fogalmam nem volt, merre viszem, de úgy tűnt Chanyeol automatikusan ment az egyik szoba irányába.

Jongdae

Ismertem már Chanyeolt, mint a rossz pénzt, láttam már dühösnek, de az, ahogyan most rám nézett, semmihez nem volt fogható. A szemei szikrákat szórtak, és jelen pillanatban nem tudtam volna megesküdni, hogy nem fog egyet beverni nekem – holott egyáltalán nem volt indulatos típus. Ennek ellenére mégis próbáltam magabiztosnak tűnni.

Ugyan Baekhyunt egyikőnk sem így ismerte meg, inkább csak szart mindenkire, de mindennél jobb volt, mintha azt mutattam volna ki, igenis beszartam most Chanyeoltól. Mert azért lássuk be, sem nekem, de még így, Baekhyun testében sem lett volna sok esélyem a barátom ellen.

A következő pillanatban megindult felém, látszólag nyugodt, lassú léptékkel, én pedig csak lazán felvontam a szemöldökömet. Bíztam magamban, hogy nem fogom elcseszni. Nem voltam valami jó improvizálásban, de néha rászorultam; reméltem, hogy most nem fog cserbenhagyni az eszem.

Chanyeol megállt előttem, én pedig a szemeibe néztem, de nem láttam bennük mást, csak haragot. Megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy mégis miért ennyire dühös. Persze, nem kedveltük Baekhyunt, ez eddig rendben van, de különösebben soha nem érdekelt minket, csak a pletykákat hallottuk róla…

Vagy lenne valami, amit titkol előlem? Esetleg ismerné Baekhyunt? Vagy miért van ennyire begőzölve attól, hogy „Baekhyun” vette fel a telefont? Bízhatna annyira bennem, hogy tudja, nem egy ilyen pasival fogok kezdeni, mint ő. Akkor inkább már Yifan, aki teljesen hetero, komolyan.

- Mi a helyzet, Baekhyun? – kérdezte barátom, teljesen közömbösen, én pedig, jó színészhez méltón, csak megforgattam a szemem.

- Mit akarsz? – kérdeztem vissza, de bevallom, furcsa volt ilyen flegma stílusban beszélni hozzá, de Baekhyun is ezt tenné.

- Szerintem pontosan tudod, hogy mit szeretnék – hangsúlyozta ki az utolsó szót, mire felvontam a szemöldököm. – Mégis mit keresett nálad a telefonja?!

 - Ez nem az… – kezdtem bele egyből a magyarázkodásba, ám Chanyeol félbeszakított.

- Ne keress kifogásokat! – mondta élesen, mélyen a szemembe nézve. – Nem igazán ismerlek, de annyi elég volt rólad, amennyit hallottam. – Olyan gúnyosan ejtette ki a szavakat, hogy egy pillanatra még nekem is rosszul estek, holott igazából nem nekem szánta őket. – Szóval, akármik is a terveid, a barátom jobb, ha kihagyod ezekből!

Bármennyire is mondani akartam valamit, bármit, annyira ledöbbentett ez a pár mondata, hogy minden egyes szó a torkomon akadt. Csak bámultam Chanyeolra, próbáltam összeszedni magam, hogy legalább egy Baekhyun féle flegma oltással ott hagyjam, mikor hallottam egy ajtócsapódást, így kíváncsian kilestem Chanyeol válla mögött, hogy ki volt az.

Baekhyun… Talán hallotta, hogy miről beszéltünk? Na, nem mintha érdekelné őt, hogy mit beszélünk róla a háta mögött, de azért jó lett volna tudni. Chanyeol is egyből hátra arcot vágott, nekem pedig megfordult a fejemben, hogy talán tényleg van valami, amit nem tudok. Chanyeol soha nem mondta nekem, hogy ennyire utálná Baekhyunt. De az, hogy most így beszélt hozzám, ezeket mondta, világossá tették számomra, hogy bizonyára történt valami köztük, esetleg valami olyasmi, ami Chanyeolban bizony mély nyomott hagyott.

És mi az, hogy hagyjon ki engem a terveiből? Baekhyunnak most a legnagyobb baja, hogy elmét cseréltünk, szerintem rohadtul nem tervez semmit, csak sajnáltatja magát és bunkó, mint mindig. Mi a franc történt velük, amiről én nem tudok?

Baekhyun végül megindult felénk, arcán valami furcsa kifejezéssel, ami számomra idegen volt, így nem tudtam volna behatárolni. Megragadta Chanyeol karját, mire azonnal szólaltam volna fel, hogy legalább mentsem, ami menthető, de Baekhyun nem így gondolta. Lazán nekiállt beszélgetni Chanyeollal, én pedig rohadtul aggódni kezdtem. Hiszen nem ismerte barátomat, hogyan tudnának úgy beszélgetni, hogy Chanyeol ne jöjjön rá, nem is én vagyok az? Rohadtul szar volt így ez az egész helyzet, és bár tudtam, hogy talán meg kellene kicsit bízzak Baekhyunban, ha már ilyen helyzetbe kényszerültünk, de nem ment.

Abban igaza volt barátomnak, hogy éppen eleget hallottam már Baekhyunról, hogy tudjam, nem nagyon lehet benne megbízni. Csak hogy mi elmét cseréltünk… Így muszáj megbíznunk a másikban, ha azt akartuk, hogy rendbe jöjjön minden. Meg aztán, Baekhyun sem hülye, neki sem érdeke, hogy Chanyeol azt higgye, együtt vagyunk.

A hátam közepére sem kívántam, így mikor elvonultak Chanyeol szobája felé, előtte küldött felém egy magabiztos pillantást. Én pedig csak álltam ott a folyosó közepén, bámultam a most már csukott szobaajtóra, és nem tudtam, mihez kezdjek. Így inkább fogtam magam, majd megindultam a saját szobánk felé, hogy pár ruhát összeszedjek Baekhyunnak, amit felvehet, mert örökké csak nem lehet abban a ruhában, amit még tegnap vettem fel.

Bár tudtam, hogy holnapután megint itt a hétfő, és be kell járnunk az órákra, ami azt is jelentette, hogy muszáj lesz a másik szobájában aludni. Hiszen elég furcsa lenne, ha nem így történne. Meg aztán, ha már azt a mesét adjuk be Chanyeolnak, hogy jóban vagyok Junmyeonnal, akkor meg kellene őt ismernem, ha majd visszacserélődünk. Csak nem egy vészes srác.

Baekhyun meg tudja kezelni az én gyökér szobatársamat, aki jelen pillanatban nem volt hajlandó kinyitni a szobaajtót, pedig már két perce dörömböltem neki. Ha megint részegen fetreng az én ágyamban, kirugdosom az ablakon, nem érdekel, hogy Baekhyun testében vagyok.

- Ah, Jézus, mi van már? – nyitotta ki nagy nehezen a sötét faajtót Dongsun, aki teljesen másnaposnak tűnt, mire csak felhorkantva löktem arrébb az útból, belépve a szobába.

- Nem megmondtam neked, hogy… – kezdtem bele, de aztán leesett, hogy nem Jongdae vagyok. – A hyungod azt mondta, hogy amíg távol van, te tartsd tisztán a szobát! Erre mi ez a rendetlenség megint? És ez a szag? Behánytál megint?

- Ó, Baekhyun hyung, aki tegnap itt járt Jongdae hyunggal – nézett rám hatalmas vigyorral, mire reményvesztetten legyintettem egyet felé. Átszeltem a szobát, majd kitártam az ablakot, hogy a reggeli, kissé hűvös levegő felfrissítse a szobát, aztán a szekrényemhez léptem, és kiválogattam pár ruhát, amik mára, aztán holnapra kellenek majd Baekhyunnak. Nem bízom rá az öltözködésemet, kiindulva abból, hogy leszarja a divatot és kibaszott esernyők vannak a pulcsiján!

Gyorsan szerettem volna végezni, hogy ne legyen túl feltűnő, hogy itt kutakodok más szekrényében. Bár már maga az egész szituáció is szar volt, úgyhogy teljesen mindegy. A válogatás közben feltűnt, hogy Baekhyunnak milyen szép keze van. Kissé talán nőies, hosszú, vékony ujjak és szép, ápolt körmök. Nem néztem volna ki belőle, hogy ezzel ennyire törődik, de az is lehet, hogy csak örökölte. Ám egy kopogás félbeszakított a nagy gondolkodásban. Intettem fejemmel Dongsunnak, hogy menjen ajtót nyitni, aki ezt meg is tette. Ám legnagyobb meglepetésemre, az az ember sétált beljebb, akire a legkevésbé sem számítottam. - Azt hittem, káprázik a szemem, mikor megláttam, hogy ide jössz be – nézett a szemembe kíváncsian Yixing. – Mit keresel itt, Baekhyun?

Baekhyun

- Jongdae, hallod… - hitetlenkedve és túlságosan közvetlenül mondta nekem, bár ezen nem kellett volna csodálkoznom, hiszen elvileg a mostani testem legjobb haverja. Jó, ez elég hülyén hangzik, de hát tényleg így van.

- Inkább add azt ide – kaptam ki a kezéből a Narutós kis plüssel ellátott kulcscsomót, mielőtt még bármit mondhatott volna. Az igazság az, hogy semmi kedvem nem volt most a jó kisfiút adnom, de rá voltam kényszerítve. Kicsit ódzkodtam egy langaléta-féle beszélgetéstől azok után, amiket mondott rólam a folyosón, és hamar elszállt a magabiztosságom, amint megéreztem alkoholtól bűzös leheletét. Inkább arra koncentráltam, hogy minél hamarabb letudjam az egészet.

- De hallod! – emelte fel a hangját sértetten; mintha az zavarta volna, hogy nem figyelek rá eléggé.

Okés, Jongdae biztos figyelmesebb a legjobb barátjával, de hogy a szarba csináljam én ezt?! Ekkora szarba keveredni, esküszöm! Lehet, nem kellett volna csak így belevágnom ebbe.

- Igen, hallom! – néztem egyenesen a szemébe, hogy ezzel is bizonyítsam, figyelek rá. – De először menjünk be – tártam ki a 607-es szoba ajtaját.

Szót fogadva, nagy, O alakú lábain besétált, és kéz nélkül lerúgta cipőjét az előszobában, majd kicsit beljebb csoszogva, lehuppant a műanyagcsíkokból álló, függönnyel takart ajtó mellett jobbra elterülő ágyra.

Egy sötétszürke nadrág volt rajta, egy szolidan mintás zoknival, ami lyukas volt a bal nagylábujjánál. Nem idegesíti? Bár, szerintem ezt most pont leszarja, mert nemhogy másnaposnak, hanem még mindig részegnek tűnt. Talán így könnyebb dolgom lesz.

Felsője egészen tisztának tűnt, pedig az ember azt gondolná, hogy egy buli után (főleg úgy, ahogy kinéz) máshogy festene. Volt még rajta egy fekete, tavaszi bőrkabát, de az hamar lekerült róla, és úgy gondolta jónak, hogy az ágya mellett rendezetlenül heverő nike papucsra dobja.

Az egész helyiség tükörképe volt a miénknek, mivel ugye ellenkező oldalra nézett az ablak. Amint én is még beljebb mentem, egyből feltérképeztem mindent, amit szemem látott. Próbáltam minden apró kis jelből leszűrni, hogy milyen lehet Chanyeol. Mind a két térfélen megszokott rend volt, persze azért nem olyan mániákusan, mint ahogy talán Jongdaenél képzeltem volna el.

Egy pár zokni hanyagul terült el a faparkettán, a kék sötétítőfüggöny csak félig volt kihúzva, és pár száraz zsemle is hetelt az asztalon, két laptoppal, és ezer kábellel egyetemben. 

Mivel hogy övé az ablaktól távolabbi ágy, így azt hittem, hogy a külső asztal lesz az övé (mert semmi nem különböztette meg a másiktól), ezért leültem oda, a lehető legtermészetesebbnek mutatva magam. Bár, fogalmam sem volt róla, hogy pontosan milyen Jongdae, amikor a barátaival van, de elég prűdnek és emellé kifinomultnak tűnt a mozgása, ezért nagyon azon voltam, hogy valamelyest ilyesmi összhatást keltsek minden megnyilvánulásommal.

- Szóval, mi történt? – kérdezte álmos hangon a másik, majd befordult a fal felé, ezzel megfosztva attól, hogy bármit is láthassak reakcióiból. Baszd meg, most miért csinálod ezt velem?! – őrjöngtem magamban, de kívülről próbáltam nyugodtnak mutatni magamat.

- Mi történt volna? – nyugtalanul ficánkoltam egy kicsit a székben, mert egyáltalán nem tudtam, hogy mit is mondhatnék, hogy ne bukjak le. – De amúgy – kezdtem bele kétségbeesetten, szinte automatikusan keresve valami más témát, hogy védjem a bőrömet – tegnap jött ki az új Naruto rész! – Teljesen büszke voltam magamra, hogy valami épkézláb mondatot ki tudtam ötleni, ami még valószínű, telitalálat is volt; a kulcstartó sokat segített (nem hiába a jó megfigyelőképességem). – Nem hittem volna, hogy Kishimoto ilyen részt hoz majd – vetettem oda neki, és örültem a fejemnek, hogy még négy évvel ezelőtt én is nekiálltam enne a mangának, és volt róla fogalmam.

- Mi van? – értetlenkedve kérdezett vissza, nekem meg egyből lelohadt a műmosoly az arcomról. Úgy tűnik, mégsem találtam bele, csessze meg! – Ezt már akkor megbeszéltük, mikor kijött a rész – nézett ki a válla felett, összeráncolt szemöldökkel. – Én ittam tegnap, és te felejted el a dolgokat, vagy mi?

- Hehe – halk, kínos nevetés szökött ki belőlem, és már az ujjaim tördelése sem nyugtatott meg egy kicsit sem. Valahogy nem tetszett nekem ez a Chanyeol gyerek, pedig aztán nem is mondott még semmit. Azt hittem, hogy könnyebb lesz kezelni; hogy majd lefektetem, mert nagyon fáradtnak tűnt, és már léphetek is.

- Mindegy – dünnyögte, majd törökülésbe helyezte magát, és hátát a kemény anyagú fatámlának döntötte. – Amúgy is azt akartam megbeszélni veled, hogy minek volt Baekhyunnál a telefonod? – Szerintem alapjáraton normális hangnemben tudakolta meg, amire választ akart kapni, de én mégis durva faggatásnak éreztem, és valószínű, a nem megszokott helyzet miatt. Azért mégsem mindennapos, hogy más testében kell adnom más személyiségét. Amúgy sem értettem az emberekhez, nemhogy még egy teljesen ellentétes személy alakításához.

- Miért? Tényleg, miért is? – Egyáltalán nem kívántam, de mégis a szemébe néztem, mert Jongdae ezer százalék, hogy magabiztosan állt volna a barátja elé egy ilyen beszélgetésnél, vagyis, gondolom én. – Ja! – csaptam a térdemre, amint eszembe jutott a jó kis tervem. – Otthagytam Junmyeonnál a telefonomat, ő meg ugye Baekhyunnak a szobatársa – szabadkoztam, de Chanyeol továbbra is értetlen fejjel bámult rám. – Tudod, akivel még a múltkori bulin találkoztam – hirtelen úgy éreztem, hogy innen már sínen vagyok, és biztonságos a párbeszéd. -  Ja, nem tudod, mert azzal a csajjal voltál elfoglalva – mosolyogtam, s kissé jó érzéssel töltött el, hogy ezzel megfogtam őt, legalábbis, az elmélyülten gondolkodó arckifejezéséből ítélve. - Biztos idegesítette Baekhyunt, hogy csörgött a telefonom, de nem is tudtam, hogy ő vette fel. De tényleg, miért hívtál? – Túlságosan belejöttem a beszélgetésbe, lehet, vissza kéne fognom magam. Minél több duma, annál nagyobb esély a lebukásra.

- Junmyeon? Junmyeon – próbálgatta a nevet értetlenül. – Aha, Junmyeon – pajkos vigyor kúszott ajkaira, és fekete, rövidebb fazonra vágott hajába túrt egyik kezével. – Szóval ezért nem jöttél tegnap bulizni! Inkább Junmyeonoztál – emelte ki az utolsó szót játékosan, ami elég hátborzongatóan csengett. – Elmondhattad volna az igazat, nem kellett volna azt kamuznod, hogy beteg vagy, de amúgy nála aludtál? – kíváncsiskodott hirtelen. – Jó, a részletekről nem akarok tudni, de azért a lényeget elmondhatod.

- Mi van? – meglepődtem kérdésén. Mit mondjak? Ezeket nem beszéltük meg Jongdaevel, szóval rohadtul nem tudom, hogyan feleljek erre.

- Én tényleg azt hittem, hogy az a köcsög Baekhyun be tudott téged fűzni valami hülyeséggel, de akkor csak a szobatárásával voltál. De mi a szart nyúlkál a te telefonodhoz? – háborodott fel, én meg már megint kezdtem egyre nyugtalanabbul mocorogni.  

- Nem tudom, de megyek és vissza is szerzem, mielőtt csinálna vele valamit. Te meg aludjál tovább, ha már buliztál – egérutat találva mondtam neki gyorsan, majd fel is pattantam a kényelmetlen székről, és ki is viharozottam a szobámból, de azért még Chanyeol mondatait a folyosóra is hallottam - miszerint én szégyenlős vagyok Junmyeon miatt -, míg be nem csapta a huzat az ajtót.

- Baszki, baszki! Ennek semmi értelme! – morogtam halkan. – Meg kell keresnem Jongdaet! Rohadtul, de meg kell találnom! – nyavalyogtam, bár nem tudom, miért, mikor nem is sikerült olyan rosszul a beszélgetésem Chanyeollal (talán mert még a világát sem tudta, olyan másnaposnak... inkább részegnek nézett ki). De valamilyen okból kifolyólag izgultam, és ezt nem tudtam kezelni, ami kissé ingerülté tett.

Sietős léptekkel haladtam a szobám felé, de amint megpillantottam egy ismerős alakot a folyosón, ledermedtem.

Yixing? Mi a fasz? – eltátott szájjal léptem hátra egyet, és amint észbe kaptam, már fordultam is volna vissza, hogy eltűnjek előle, de abban a pillanatban a távoli liftek mellől, a lépcsőházból, egy magas ember bukkant elő. Olyan nehéznek éreztem a testem, menekülni akartam, de teljesen lebénultam, és egyáltalán nem örültem annak, hogy a nevemet kiabálta az esetlenül lépdelő kínai fazon, aki tegnap is megtalált.

Hetedik

Jongdae

Byun Baekhyun senkihez sem volt fogható. Byun Baekhyun olyan ember volt, akit bármennyire is próbáltam megfejteni, áttörni a falait, egy rohadt nagy kőtömbbe ütköztem, ami olyan vastag volt, hogy képtelen voltam eljutni hozzá. Oké, nem mintha, olyan sok ideje ismerném, de talán, ha ezer éve beszélgetnénk, akkor sem tudnám megérteni.

Ki volt borulva teljesen, de olyan szinten, hogy inkább hozzá sem szóltam, mert tudtam, hogy azzal csak rontanék a helyzeten. Így, mikor rám parancsolt, hogy álljak fel az ágyról, egy szó nélkül, bár csigatempóban teljesítettem a kérését. Látni, hogy a mindig életvidám, kedves mosolyom nincs ott az arcomon, helyette olyan mértékű csalódottság és reményvesztettség, hogy rossz volt ránézni. Őt is szar lett volna így látni, nem hogy az én testemben… Mindig is empatikus voltam, szerettem másoknak segíteni, de Baekhyun… Nála kikapcsolt ez az erényem, helyette csak a düh maradt meg, ami lassan elpárologni látszott, de megszűnni nem.

Még mindig haragudtam rá és nem is kedveltem meg, de elég rossz állapotban volt. Ahogy a fal felé fordult és magára húzta a takarót, tudtam, hogy nem kér belőlem. Nem akarja, hogy megvigasztaljam, hogy segítsek neki, elzárkózott előlem, mint mindig, én pedig kezdtem magam úgy érezni, hogy egy olyan ajtón akarok (vagy nem) kopogtatni, amin még kilincs sincs.

Nyeltem egyet, ahogy néztem alakját kirajzolódni a sárga, valami hülye mintákkal díszített paplan alatt. Nem azt mondom, hogy meg akartam vigasztalni, mert mégis róla van szó, csak azért ez lenne a minimum, nem? Meg aztán, azt sem tudtam, hogy mi ütött belé. Oké, hogy nem mondtam el, mit beszélgettünk Yixinggel, de… Mikor megrángatott, már majdnem kimondtam neki, hogy tudom, hogy szerelmes belé. Annyira szánalomra méltó volt, hogy ennyire kötődik Yixinghez, de még magának sem vallja be. Bonyolult ember volt ő a maga módján, mégis végtelenül egyszerű – én mégsem tudtam kiigazodni rajta, hiszen olyan hangulatingadozásai voltak, mint egy terhes nőnek. Csak ugye sem nő nem volt, végképp nem terhes.

Mivel úgy tűnt, hogy elaludt, úgy döntöttem, elmegyek zuhanyozni, hogy legalábbis addig se legyek vele egy szobában, de közben megláttam, hogy a ruhák csak úgy a földre vannak dobálva, amit előzőleg ő vett le magáról. Bosszúsan fújtattam egyet, hiszen utáltam, mikor valaki ilyen trehány volt. Szerettem magam körül a rendet, így azonnal nekiálltam és összehajtogattam a saját ruháimat, majd az egyik szék háttámlájára tettem őket. Utána megfordultam, hogy magamnak is tudjak keresni valami alvós cuccot. Ugyan teljesen idegenül hatott, ahogy az ő szekrényében turkáltam ruhák után, de muszáj volt megtennem. Mikor kihalásztam egy bokszert – mert legtöbbször csak abban aludtam –, a törölköző és a tusfürdő is megvolt, kifelé indultam, de tekintetem akaratlanul siklott Baekhyunra.

Még mindig csendben volt, de mintha rázkódott volna a válla. Sírt… Byun Kicseszett Baekhyun sírt az undorító, sárga paplan alatt. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Egyáltalán, mit kellene tennem? Biztosan nem várja el tőlem, hogy odamenjen és babusgassam, de a rohadt nagy együtt érző szívem nem akarta annyiban hagyni a dolgot.

Erőt vettem magamon, erőszakkal elszakítottam a pillantásom róla, majd visszanéztem a másik ágyra, ami felett ott volt a parafatábla, amire rengeteg fénykép ki volt rakva. Gondoltam, hogy a szobatársáé, mert Baekhyunból nem néztem volna ki, hogy szeret fotózni. Igazán szép képek voltak, de nem akartam most ezzel foglalkozni. Aztán észrevettem Baekhyun telefonját, így azt a vízforraló mellé tettem, ahol a kulcs is volt korábban, gondoltam, akkor biztos meg fogja találni. Ezek után úgy hagytam ott a szobát, benne egy síró Byun Baekhyunnal, hogy közben azzal nyugtattam magam, holnapra biztosan jobban fogja magát érezni. Bármennyire is furcsának hatott, hogy én egy kicsit is aggódjak érte. De az én testemben volt, szóval érthető, hogy érdekel, mit csinál, nem igaz?

*

Másnap a mobilom csörgésére keltem. Nyűgösen és semmi életkedvvel tapogattam a paplant, hogy az este hová tehettem el, de mikor sehol nem találtam, és még a zenélés sem maradt abba, szitkozódva felültem, majd a szemeimet dörzsölve, pillantásom azonnal a szoba másik végében lévő ágyra siklott, ahol tegnap még Baekhyun aludt, ám az most üres volt. Egy egészen kósza másodpercig megfordult a fejemben, hogy mi van, ha felvagdosta az ereit vagy kiugrott a hatodikról, de aztán el is vetettem ezt az őrült ötletet. Biztosan csak mosdóban van, vagy mit tudom én.

Ekkor elhallgatott a zene, mire rájöttem, hogy miért is keltem fel, gyorsan kimásztam az ágyból, de a lábam beleakadt a paplanba – kicsit deja vu érzésem támadt –, így vágtam egy szép hasast, ami egyáltalán nem volt kellemes. Ekkor újból megszólalt a csengőhangom, így fájdalmasan nyöszörögve felálltam, majd az íróasztalhoz léptem és megnéztem, ki hívott. Chanyeol.

- Mi van már, ember? – szóltam bele reflexből, mire a vonal másik végéből egy meglepett „Oh!” hang érkezett. – Csak azért hívtál, hogy felébressz, vagy mondani is akarsz valamit?

- Baekhyun, mi a francért van nálad Jongdae telefonja? – Ó, hogy az a rohadt élet! – Komolyan nem hittem el, mikor mondta Yifan, hogy a te szobádban látta tegnap este, de ezek szer-

- Nem! – kiáltottam azonnal hevesen. – Ne értsd félre, semmi nincs köztünk és soha nem is lesz! Ez csak… Ööö… Igazából… 

Semmi nem jutott eszembe, de mielőtt még bármit is kinyöghettem volna, nyílt a szoba ajtaja és belépett rajta Baekhyun, kezében egy szatyorral, amiben kaja volt, ezek szerint vásárolni volt.

Semmi nem látszott rajta, mintha mindent elfelejtett volna az éjszaka folyamán, ami azért egy kissé megnyugtatott, de kíváncsivá is tett. Aztán mikor közölte, hogy hozott kaját és normális volt, egészen biztos voltam benne, hogy soha a büdös életben nem fogok tudni kiigazodni rajta.

- Ti összejöttetek Jongdaevel?! – hallottam meg Chanyeol mély, most kissé hitetlen hangját, akit szinte már el is felejtettem, hogy még vonalban van. De aztán felfogtam, hogy mit kérdezett. Ránéztem Baekhyunra, aki semlegesen pillantott rám vissza, nekem pedig kedvem lett volna elsüllyedni. Csak egyszerűen kinyomtam a telefont, mert úgy éreztem, korán van még nekem ehhez.

Jesszusom, a legjobb barátom most komolyan azt hiszi, hogy együtt vagyunk! Hát, ez aztán király lesz…

Baekhyun

Halk, zaklatott nyöszörgést hallottam, amit furcsának találtam. Talán olyan félálomban lehettem. Kellemetlen érzés áradt szét bennem, majd egy újabb elnyújtott nyöszörgés után kipattantak  a szemeim, s csak akkor jöttem rá, hogy én adtam ki ezeket a hangokat.

Rosszat álmodtam, nagyon rosszat, de semmire nem emlékeztem belőle, csak a nyomasztó érzés feszítette mellkasomat. Kicsit megszédültem, ahogy hirtelen felültem az ágyon, de hamar el is múlt, mihelyst vettem egy nagy lélegzetet. A szoba egyetlen nagy ablakán, a napsugarak erőszakosan szöktek be, s mintha direkt úgy világították volna meg a tárgyakat, hogy csillogásuk irritálja a szememet. Nem csoda, hogy így keltem fel, hiszen meleg volt a szobában és én abban meg sosem tudtam aludni rendesen. Még azt a nyamvadt függönyt is elfelejtettem behúzni, hogy ne vakítsa ki a szememet a nap, pedig pont keleti oldalon voltunk és az ágyam meg az ablakkal szemben, amit utáltam.

Kényszerszerűen hunyorogni kezdtem, és a telefonom után tapogatóztam bágyadtan. Megnéztem a párnám alatt, majd az ágyam melletti kicsi hűtőszekrény tetején, mert általában oda szoktam tenni, de nem találtam.

Komótos mozdulatokkal nyújtóztam egyet, aztán kimásztam az ágyamból. Olyan fáradtnak éreztem magam, pedig biztos voltam abban, hogy eleget aludtam - vagyis, ha már a nap is fenn volt, akkor csak kellett annyit. Automatikusan indultam meg az asztalok felé, de amint megláttam egy nagy kupacot Jun ágyában gömbölyödni, sóhajtottam egy nagyot.

Nem úgy volt, hogy hétvégén hazamegy? – vetődött fel bennem a kérdés, ahogy hajamba túrva vakargattam a fejemet. S ekkor valami nagyon furcsát éreztem; hajam tapintása más volt. Bambán néztem vissza szobatársam ágyára, és a benne alvó épp akkor fordult el a faltól, így teljesen ráláttam az arcára. Én feküdtem ott; tényleg… már el is felejtettem.

Mint egy őrült, aki belefáradt mindenbe, elmosolyodtam, amit egy halk kuncogás követett. Maradhatott volna csak egy rossz álom. Jó pár percig álltam még ott a hosszúkás szobánk közepén, és halkan, erőtlenül nevettem. Tekintetem a zöld vízforraló előtt heverő telefonra tévedt, ami innen úgy tűnt, hogy az enyém. Úgy emlékeztem, hogy tegnap Jun ágyában hagytam – tanakodtam, ahogy újra szemügyre vettem az alvó alakot. Biztos Jongdae volt.

A kezembe vettem a telefont, s megnéztem rajta az időt, és nagy meglepetésként ért, hogy még csak hét múlt pár perccel. Hát, ezek szerint mégsem aludtam olyan sokat, mint ahogy azt hittem. Amint végigfutott ez az agyamon, a hasam hangosan kordult egyet, összehúzva az izmaimat. Enni akartam, de előtte úgy gondoltam, hogy el kellene mennem zuhanyozni. Piszkosnak éreztem magam, bár nem tudom, miért. Jongdaet - annak ellenére, hogy mennyire idegesített a macskamosolya, viszont ennek semmi köze nem volt a tisztaságához – igényesnek gondoltam; tegnap reggel csak fürdött, nem?

Junmyeon ágya végében levő szekrényekhez mentem, hogy kivegyek pár viselhető ruhát, és egy törölközőt. Végül csak egy pólót és egy alsógatyát halásztam ki (na meg a törölközőt, mert az így is úgy is kellett), mivel Jongdaere közel sem lettek volna jók az én nadrágjaim. Kisebbnek tűnt a csípője, mint az enyém. A tegnap levetett fekete farmer után néztem, de nem találtam a szekrény előtt, pedig az este ide dobtam le minden ruhát. Körbenéztem a szobában, mire megtaláltam a piros, kapucnis pulcsit Jun székének háttámlájára terítve. Az alól pedig ott kandikált ki a fekete nadrág, és én meg értetlenkedve mentem oda, hogy elvegyem onnan. Jongdae ennyire rendmániás lenne, vagy mi? – Egyszerűen mást nem tudtam feltételezni, csak ezt.

Inkább nem is foglalkoztam vele, az ágyam feletti polcról lekaptam a tusfürdőmet, és elmentem zuhanyozni a folyosó közepén lévő közös fürdőbe. Kicsit furcsa volt Jongdae testével bármit is kezdeni, de hát utána sokkal jobban éreztem magam, tényleg mintha megtisztultam volna bensőmben is. Magamra tekertem a törölközőt, majd visszamentem a szobába, nem is zavartatva magam azzal, hogy esetleg valaki megláthat – nagyon reménykedtem benne, hogy senki nem téved arra, és így is lett.

A kikészített ruhákat magamra kaptam, aztán megkerestem a pénztárcámat, amit a táskámban hagytam. Jongdae farzsebéből kivettem az ő fekete, bőr tárcáját, és helyére az enyémet dugtam, bár végül is fizethettem volna az ő pénzével is, de… Ah, nem volt kedvem még szívózni sem, egyszerűen csak felhúztam a piros pulóvert, a cipőjét, és halkan, észrevétlenül elhagytam a kollégiumot.

Annak ellenére, hogy már tavasz eleje volt, még mindig hűvös szél fújt. Nagyanyám mondogatta mindig, hogy: szeszélyes április; talán igaza volt. Az említésére hirtelen eszembe jutott a családom, és önkéntelenül is belegondoltam abba, mi van, ha majd haza kell mennem, és akkor is ebben a testben leszek. Jongdae képtelen lenne úgy viselkedni a szüleim előtt, ahogy én szoktam. Valamilyen oknál fogva aggodalmat okozott nekem, hiszen kicsit furcsa volt a kapcsolatom a családommal. Olyan idegennek éreztem magam, még akkor is, mikor tudtam, hogy szeretnek. Valahogy a bátyámat mindig máshogy kezelték, és ez gyerekként mély nyomot hagyott bennem; azóta sem nőttem ki.

Hm… talán tényleg ezért cseréltünk testet Jongdaevel… Hogy rendbe hozzam az életem – pusmogtam magamba, ahogy egy útszéli kis kavicsba rúgtam, ami laposakat bukfencezve végezte a fűben. Zsebembe akartam mélyeszteni a kezemet, de csakhamar rá kellett ébrednem, hogy ebbe a hülye szűkfarmerbe aligha fér valami. Sóhajtottam egyet lemondóan, s tovább haladtam.

Mindennek megvan az oka. Ennek az elmecserélős dolognak is meg kell lennie. Valahol belül úgy éreztem, hogy ez csakis azért történ velem, mert visszaütött a karma. Ha… Á, nem az hülyén nézne ki – bámultam fel az kevés felhővel borított égre, megmagyarázhatatlan válaszra vára. Vagy mégis? Lehet, hogy tényleg azért történt ez, mert rosszul életem eddig, hiszen senkit sem engedtem magamhoz közel, és az emberek többsége ezt várta volna el. Társas lények vagyunk, vagy mi a franc. Bár senkit nem bántottam meg szándékosan, de sosem voltam kedves. Lehet ezen kéne változtatni? Akkor majd visszatérek a testembe?

Igen, még ha nem is ez a válasz, én alkottam magamnak egyet, mert muszáj volt valamilyen utat követnem, hogy ne őrüljek ebbe bele. Ez megnyugtatott egy kicsit, és legalább tudtam valamiért küzdeni. Csak oda kell figyelnem, és jobb embernek legyek, így visszaváltozok. Vissza kell térnem a saját testembe! Muszáj!

*

A boltban bevásároltam, de leginkább rágcsálnivalókat. Jongdae csaja ma nem dolgozott, vagyis én nem láttam sehol sem, és ennek csak örültem. Visszafelé menet kivettem a szatyorból a kedvenc epres joghurtitalomat, s azt szürcsölgettem, és az ízektől nosztalgiázni kezdtem. Yixinggel néha ilyet ittunk péntekenként, de már megint rajta járt az eszem, így inkább kivertem a fejemből mindent!

            Dae bácsi volt a portán, udvariasan intettem neki, s a hátsó lépcsősor felé mentem, azon mégiscsak kevesebben jártak. Nem akartam összefutni senkivel, főleg nem azzal az angry birds szemöldökű fazonnal, és sikerrel is jártam. Már az ajtómon nyitottam be, de ekkor meghallottam Jongdae hangját. Gondoltam, hogy nincs senki a szobában, hisz hülye lenne bárkit is beengedi, ezért nyugodtan léptem be az ajtón, a tele szatyrot felé mutatva.

- Hoztam kaját – mondtam oda neki, mire érdekesen pillantott rám, de nem törődtem vele. Beljebb mentem, és az asztalra tettem a reklámszatyrot, amiben igazából semmi értelmes étel nem volt, de hát egy szendvics is megteszi, ha az ember éhes. Jongdae addigra letette a telefont, és Jun ágyára ült, én pedig kitettem minden ehetőt az asztalra, de furcsállottam, hogy a másik túlságosan csendben van. Szemöldök ráncolva néztem át a vállam fölött, s eléggé meglepett, hogy egy gondolataiba mélyedt, Byun Baekhyun fejet láttam. Kétlem, hogy Jongdaenek valaha is sikerül majd utánozni a mimikámat. Esküszöm, még az is jobb lenne, ha inkább nem mutatna semmit, de… ilyen képet hogy képes bevágni?

- Mi van? – kérdeztem meg tőle röviden, kicsit durván, de eléggé lehetett érezni benne a törődést. Én tényleg próbálkoztam. És amint megláttam a kezében pihenő fekete szegélyes Samsungját, leesett minden. – Baszd meg, te felvetted a telefont, mikor tudod, hogy az én testemben vagy!? – képedtem el. – Ki volt az? Jézusom, akárki is, biztos, hogy nem örült nekem! Aish! Azt hittem, hogy neked több eszed van, Jongdae. Nem hittem volna, hogy ilyen meggondolatlan leszel! – horkantam fel, bár semmi okom nem volt rá, mert igazából én rosszabb voltam, de akkor is! Mi van, ha Yixingnél is hibázik és elsiklik olyan dolgok felett, amiknél nem kéne?

Úgy éreztem, hogy kicsit hamar felkaptam a vizet, és mivel próbáltam „jó gyerek” lenni, vettem egy nagy levegőt, hogy lehiggadjak.

- Szóval… - kezdtem bele már sokkal nyugodtabb hangnemben -, ki volt az és mit mondott?

Nem számítottam semmi jóra, mivel Jongdae nem úgy nézett ki, mint aki örülne a hívásnak, de azért reménykedtem benne, hogy valami megoldható problémát fog kinyögni.

Jongdae

Abban a pillanatban, mikor Baekhyun nekiállt hisztizni, egyetlen rossz szóra voltam attól, hogy ne kezdjek el kiabálni. Soha nem voltam indulatos típus, de Baekhyun kihozta belőlem tegnap is, erre még fel sem keltem igazán, máris nekiállt pattogni, hogy milyen felelőtlen vagyok. Szívem szerint odavágtam volna neki, hogy ő még nálam is rosszabb, mert én legalább próbálok együttműködni, nem pedig sírok a sarokban, mint egy kislány. De ez azért erős lett volna, meg aztán, nem akartam vele seggfej lenni, annak ellenére, hogy megérdemelte volna a beszólása után.

Hát, baszd meg, kedves Byun Baekhyun! Mintha én nem tudnám, hogy hülyeség volt felvenni a telefont. De le merem fogadni, hogy reggel még ő sem volt tisztában azzal, hogy mi tényleg elmét cseréltünk. Akkor meg ne szövegeljen nekem, mert bele találok nyírni az undorítóan puha kis fürtjeibe.

És igazából, ekkor esett le, hogy már megint ugyanott tartok, mint tegnap. Semmivel sem jobb a helyzet, sőt! Azzal, hogy legjobb barátom most azt hiszi, összejöttünk Baekhyunnal, visszacsúsztunk. Ezt valahogy ki kell magyaráznunk, nem lehet, hogy azt higgye, közöm van hozzá. Erre a dologra senki nem jöhet rá, hiszen mit szólnának hozzá? Minimum őrültnek nyilvánítanának minket, esetleg jót röhögnének az egészen. Nem, biztos, hogy nem mondhatjuk el neki. De akkor mégis mit találjunk ki, miért „Baekhyun” vette fel a telefont?

Aztán szerencsére Baekhyun lehiggadt, egészen normális hangnemben és stílusban kérdezte meg, hogy ki volt az és mit akart. Nem akartam neki válaszolni. A reggelem pocsékul indult, pedig ilyen nagyon ritkán fordult elő velem. Nem elég, hogy elmét cseréltünk, még Chanyeol is… Aish, komolyan mondom!

Vettem egy mély lélegzetet, majd Baekhyunra meredtem, és igazán csak akkor tűnt fel, hogy ugyanazokban a ruhákban van, mint amiket tegnap még én vettem fel. Oké, nem mintha jók lennének rám az ő bő göncei, mivel vékonyabb vagyok tőle, de… Komolyan az van rajta, ami tegnap is? Azt hittem, ettől legalább több esze van. Nagyon remélem, hogy senki nem látott meg – igazán kényes voltam ezekre a dolgokra, ezt pedig Baekhyunnak is tudomásul kell vennie. Ha pedig ez nem lett volna elég, a hajam sem úgy állt, ahogyan én be szoktam állítani. Egy apró tincs rossz irányban volt, meg úgy az egész… Olyan volt, mintha nem is érdekelte volna, hogyan néz ki a feje. Nem tudtam volna megállapítani, hogy csak azért, mert az én testemben van, vagy tényleg ennyire leszarja. Ebből nem eszel, Baekhyun!

- Úristen – nyögtem ki végül csak ennyit, mire felvonta a szemöldökét, mint aki nem tudja, hogy mi bajom van. – Először is, el kell mennünk a szobámba ruhákért, nem lehetsz abban, amiben tegnap, ez… Ez nem jó. A hajad sem jól áll, szóval remélem, senkivel nem találkoztál útközben. És mielőtt megkérdeznéd, igen, számomra ezek fontosak, ez is együtt jár a kompromisszummal!

Hátat fordítottam neki, majd a szekrényhez léptem és kinyitottam az ajtaját, ám abban olyan katonás rend uralkodott, hogy tudtam, véletlenül rosszba nyúltam, így a másikban kezdtem el keresgélni, mivel egy szál bokszerben feszítettem. Nem mintha, zavart volna, elvégre, az ő teste volt, de akkor is fel kellene öltözni. Ahogy a ruhákat túrtam, éreztem a hátamban a pillantását, így tudtam, hogy talán ezzel kicsit túllőttem a célon és nem érti, hogy mi van velem. Vállam felett ránéztem, aztán csak sóhajtottam egyet.

- Szarul keltem – magyaráztam a kissé hisztis viselkedésem okát. – Egyébként Chanyeol hívott, azt hiszi most, hogy együtt vagyunk… Szóval, találjunk ki valamit, hogy miért én vettem fel a telefonodat, hogy ha megkérdez esetleg mind a kettőnket, ugyan azt tudjuk mondani.

Baekhyun

Jongdae egy igazi pöcs volt, de mit tehettem volna? Most tényleg arra koncentráltam, hogy nyugodt maradjak, hiszen a testem forgott kockán. Leültem a saját ágyamra, és azt figyeltem, mit kutakodik a szekrény előtt a másik. Úgy nézegette azokat a ruhákat, esküszöm, még az egyik gatyámat és felsőmet is összemérte. Mi az istent nézett rajta? Hogy összeillenek-e a színek, vagy mi?

Szemöldök ráncolva néztem tovább, kicsit el is fintorodtam. És tényleg ő volt az, aki lefikázta a stílusomat! Hihetetlen! Soha nem gondoltam volna, hogy ez az alak ilyen piperkőc, vagy nem is tudom. Nem tűnt olyannak, vagy csak kellően szartam a fejére, és nem figyeltem meg… Igen, ez valószínűbb. Minek is tettem volna meg, hiszen egyáltalán nem jött be, egyedül a macskamosolya tűnt szembe, mikor nagy ritkán váltottunk egy-egy szót.

Végül csak meguntam, hogy ott tollászkodott a szekrényem előtt, mint valami maximalista ember, így felálltam és kicsit arrébb löktem az útból.

- Nem hiszem el, hogy ennyit szarakodsz ezen – pusmogtam, majd kikaptam az egyik világoskék pólómat, az esernyőmintás pulcsimat és egy bő szabású farmert. – Ez tökéletesen megfelel nekem – nyomtam a kezébe, mire ő se szó, se beszéd Jun ágyára telepedett, én meg levetettem a cipőmet, és kiterültem a beágyazatlanul lévő helyemre. 

- Szóval… hogy oldjuk meg az ügyet? – kérdeztem a plafont lesve, majd magasba emeltem a kezem s azt kezdtem el bámulni. Úgy forgattam, csavartam magam előtt, mintha egy gyerek lennék, aki még soha nem látott ilyet. Jongdae ujjai vékonyak és csontosak voltak, és a kézfején jól kirajzolódtak az erei. Önkénytelenül is eszembe jutottak Yixing ujjai, és még csak figyelni sem tudtam arra, amit pofázott nekem a másik.

- …és akkor… Figyelsz te egyáltalán? – térített magamhoz a hangja.

- Ja, ja – reagáltam gyorsan, ahogy felültem. Jongdae addigra már felöltözött, én meg egy elismerő mosolyt mutattam felé. Nem, nem azért, mert képes volt felöltözni egyedül is, mint az emberek többsége, egyszerűen csak jól néztem ki, akármi volt rajtam. Ha nem én lettem volna, talán még dugtam is volna magammal, ami elég abszurdnak tűnhetett, de hát… Az is az, hogy elmét cseréltünk.

Kérdő pillantásokkal jutalmazott, aztán karba tette a kezét, és mint aki magyarázatot követel, felém állt. Talán az üres hassal való gondolkodás miatt, de kicsit megfájdult a hasam.

- Hát… - kezdtem bele. Valamit ki kell találnom! Ekkor eszembe jutott, hogy azzal a magas kínaival mit is beszéltem. – Mondatnánk azt, hogy csak elkértem az anyagot tőled, és mivel én úgyis köcsög vagyok, simán felvehettem a telefonodat.

- De Chanyeol sikeresen hallotta a kajás dumádat is – egyszerű, gyors kijelentéssel közölte velem a gondját, és ez a hangvétel kezdett felidegesíteni. Nyugi, Baekhyun, nyugi. Ki kell bírnod; minél jobb vagy, annál hamarabb kerülhetsz vissza – nyugtatgattam magam.

- Majd arra fogom, hogy… - gondolkodtam el… Mégis mi a szart találjak ki? – pillantottam oldalra, s amint megláttam Jun parafás tábláját, bevillant egy jó ötlet. – Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy ismerem Junmyeont? – vigyorogtam, de Jongdae még mindig furcsán nézett rám. – Mondhatnánk azt, hogy találkoztál vele az egyik hülye előadáson vagy bárhol, az nem számít, és akkor összehaverkodtatok. Gondolom, Chanyeol elég sokat tud rólad, de minden léptedet ő sem követheti, így nem lenne annyira hihetetlen, ha ezzel állnál elő. Azzal meg nem kell törődni, hogy ő most nincs itt, majd azt hazudjuk, hogy itt volt. Szóval… én a boltba mentem, míg Junmyeon a szobában várt rám, te meg felvetted a telefont, mert miért ne… és kész! – álltam fel magyarázatom végére, mire hátrált is egy lépést Jongdae. Úgy örültem az ötletemnek, mint egy kisiskolás, ha egy csillagos ötöst kap. Hát, úgy tűnt, Jongdaenek nem egészen nyerte el a tetszését, vagyis az összeráncolt homlokából és elmeredő tekintetéből ítélve nem ez jött le.

- Na, mi van? Szerinted ez nem elég jó? – huppantam vissza az ágyamra csalódottan, mint egy sértett kisgyerek. Elszoktam attól, hogy ennyit beszéljek valakivel „fontos” dolgokról, már el is felejtettem, hogy ilyen vagyok.

Jongdae

Igazából, nem volt olyan rossz ötlet, de pár dolog azért még így is hibázott benne. Az első, hogy fogalmam sem volt, hogy ki ez a Junmyeon. Tény, hogy Chanyeol sem tud rólam mindent, de azért, ha megismerek egy új srácot, neki el szoktam mondani.

Oké, ez így nagyon tré, elvégre, miért ne mondhatnám neki ezt? Pontosabban, majd Baekhyun? Ha legalább kérdez róla Yeol valamit, ő tud válaszolni, hiszen a szobatársa. Tényleg, ő hol van most? Egy pillanatra Baekhyunra néztem, aki kíváncsian pislogott vissza, aztán rájöttem, hogy most nem ez a fontos.

- Akkor mondd majd azt, hogy a múlt heti buliban ismerkedtünk meg, akkor, mikor ő el volt foglalva egy csajjal és aztán nem is láttad többet, csak másnap reggel – tértem ki a részletekre is, hiszen biztos voltam benne, hogy legjobb barátomnak ez lenne az első kérdése. – Egész jóban lettetek, aztán kitaláltad, hogy filmezhetnétek, elmentél a boltba, hogy vegyél valami kaját, a telefonodat meg véletlenül itt hagytad, azért vettem én fel, mert mondjuk idegesített. Lényegtelen – legyintettem. – Nem is olyan rossz, Baekhyun…

Villantottam felé egy apró vigyort, aztán a pulcsim ujját lehúztam a kezeimre. Nem tudom miért, imádtam ezt csinálni, bár tudom, hogy elég ciki, főleg talán Baekhyun testével, de jól esett, ráadásul ez a pulcsi bő volt és simán hosszú volt még így is az ujja. Arról ne is beszéljünk, hogy nyomorék esernyőcskék voltak rajta. Majd kivágta a retinámat, annyira idegesített, főleg, hogy egyáltalán nem passzolt sem a nadrághoz, de még a pólóhoz sem! Mindegy, elég ízlésficamos, ez tény, de valahogy meg kell szoknom.

Hátat fordítottam neki, majd visszalépkedtem Junmyeon ágyához, ami felé a hatalmas parafatábla volt rögzítve, rajta a sok fényképpel. Tényleg gyönyörűek voltak, mindig is érdekelt a fotográfia, de nem olyan mélyen, hogy ezzel üssem el az időmet, viszont ezek a képek nagyon tetszettek. Óvatosan levettem egy fényképet, ami tudtam, hogy a közeli parkban készült. Ugyan én nem láttam benne semmi különlegeset, de valahol mégis tudtam, hogy az. Elmosolyodtam, majd ugyanoda visszatettem. Nem ismertem Junmyeont, de biztos voltam benne, hogy szimpatikus srác lehet.

A nagy elmélázásomból Baekhyun szakított ki, mikor hirtelen felült az ágyán, majd a gyomrához kapott és fájdalmas, kissé dühös arckifejezéssel nézett a szemembe. Meglepődve pislogtam rá, hiszen fogalmam sem volt, hogy mi baja van, így felálltam, de mielőtt megszólalhattam volna, ő hangosan szidni kezdett, aztán kirohant a szobából.

Oké, ennek meg mi baja van? Ha rosszul van, az nem jó, meg aztán, az én testem, így kissé aggódni kezdtem, szóval utána indultam én is. Nem foglalkoztam azzal, hogy bezárjam az ajtót, csak sietős léptekkel elindultam a mosdók felé, mert gyanítottam, hogy oda rohant Baekhyun. Ám legnagyobb szerencsétlenségemre – vagy szerencsémre, ki tudja –, Chanyeol lépett ki a szobájából, és amint tekintetünk találkozott, furcsa, dühös csillogás lobogott csoki barna íriszeiben. Ami kicsit sem jelentett jót.