Ötödik

Jongdae

          - Csak a gatyámba ne hugyozz, haver.

          Lenéző pillantással méregetett, de inkább nem válaszoltam neki, csak magamban morogtam. Persze, ő ízig-vérig buzi volt, ki tudja, hány pasi farkát fogdosta már, lehet, hogy többet, mint kilincset, de én egyáltalán nem. Neki nem kínos ez az egész? Jó, ő volt Byun Baekhyun, de akkor is! Francba vele, hogy ennyire jól viseli ezt az egészet, olyan, mintha őt ebből a szempontból nem is zavarná ez a dolog, de az meg ugye lehetetlen. Kezdek attól tartani, hogy képtelenség, hogy mi jóban legyünk, vagy legalább emberi módon tudjunk egymással kommunikálni. Egyszerűen, ha valaki nem szimpatikus, akkor sem lesz az, ha leimádkozza a csillagokat az égről. De ha még testet is cserélsz vele, onnantól kezdve esély sincs arra, hogy haverok legyetek. Valahogy mégis túl kell élni ezt az időszakot, ha már a vén nyanya miatt ilyen helyzetbe kényszerültünk.  

          Mikor a szobámhoz értünk, ami egyáltalán nem volt messze, zárt ajtóval találtuk szembe magunkat. Baekhyun persze nem hagyta, hogy én nyissam ki az ajtót, ami valahol jogos volt, de egyszerűen teljesen idegenül hatott, hogy valaki más tegye meg helyettem. Még ha ez a valaki az én testemet is birtokolta. Amint bejutottunk, orromat azonnal megcsapta a kedvenc légfrissítőm illata. Megint az én dolgaimat használta az a kis taknyos, amiért kedvem lett volna tarkón vágni, helyette csak ráförmedtem, hogy takarítson össze normálisan.

          Tudtam, hogy nem a saját testemben vagyok, de mindegy, amilyen hülye, még hallgatni is fog rám. Nem is nagyon foglalkoztam tovább velük, a polcomon kezdtem el turkálni, de arra mégis felkaptam a fejem, mikor Dongsun közölte, hogy mindenki Baekhyunról beszélt. Hangosan felnevettem, cseppet sem érdekelt, hogy most saját magam röhögtem ki. Vagyis, úgy tűnhetett szobatársam számára. Ezek után visszatértem a kereséshez, és szerencsére meg is találtam a telefonomat. Közben ők tovább beszélgettek, én meg csak fél füllel hallottam, hogy a taknyos olyan akar lenni, mint Baekhyun. Isten óvjon tőle, hogy te egy ekkora buzi legyél, kedves szobatársam!

          Baek csak elégedetten elvigyorodott, majd összeborzolta a kis takony haját. Azonnal beszóltam neki, hogy ne csináljon vele semmit, de nem azért, mert tudtam, hogy engem akar idegesíteni, vagy mert ő buzi volt. Csak mivel én soha nem csináltam ilyeneket Dongsunnal, pont azért, mert egy kis gyökér volt, nem is akartam, hogy ezt megszokja, vagy hogy azt higgye, a haveromnak tartom őt.

          Mikor végre megtaláltam a kis üveget is, Baekhyun szinte repült felém, majd mikor meglátta, hogy csak egy virágszirom van rajta, teljesen kiakadt. Én csak higgadtam figyeltem, ahogy szinte felrobbanni készült az idegtől. Most komolyan, mit hitt? Hogy ráírja, hogy ez agy rohadt varázslötty és hogyan lehet visszacsinálni? Naiv vagy, Baekhyun, nagyon naiv. Végül meguntam, hogy folyamatosan szitkozódik, elkaptam a karját, hogy ne szobatársam előtt beszéljük ezt meg, elkezdtem kifelé rángatni, ami persze neki nem tetszett, de abszolút nem érdekelt.

          - Elmegyünk bulizni, nem hiszem, hogy hazajön estére, nyugodtan zárkózz be – intéztem hazug szavaimat Dongsun felé. – És mielőtt megkérdeznéd, nem, nem jöhetsz. És takaríts össze, tudod, hogy a hyungod utálja, ha rendetlenség van! - azzal bezártam az ajtót, majd magammal cibáltam Baekhyunt, aki a végére már nem is ellenkezett, jött utánam.

          Visszaérve a szobába, végigfeküdtem az ágyon, majd sóhajtottam egy mélyet. Legszívesebben itt és most elaludtam volna. Jelenleg az sem tudott érdekelni, hogy nem érek rá aludni és más testében vagyok. Hihetetlenül rám tört a fáradtság, de nem tudom, hogy miért.

Baekhyun

          Egy virágszirom… Egy lila virágszirom… Folyton ezt hajtogattam magamban, míg a szobába nem érkeztünk. Teljesen leamortizálódtam; azt hittem, hogy itt a világvége. Mi lenne rosszabb egy elmecserénél, valaki mondja meg… Szerintem semmi, az égvilágon semmi, mert ez maga az apokalipszis!

          Eljutottam abba a fázisba, hogy csak a testem (ami nem is az enyém) létezik és már semmi mást nem csinálok, csak bámulok ki a fejemből. Nem dühöngtem, vagy röhögtem kínomban, mint pár órával ezelőtt. Kiszállt belőlem minden erő, és úgy éreztem, ennél már nincs rosszabb. Még ha nem is volt nagy esély arra, hogy valami van az üvegen, de azért bizakodtam, mert a remény hal meg utoljára. Addig kapaszkodunk abba a nyamvadt reménybe, amíg csak képesek vagyunk rá; de az lehetséges, hogy végül kicsúszik erős szorításunk közül és faképnél hagy minket? Úgy éreztem magam, mint egy kivert kutya; vagy nem! Annál sokkal reményvesztettebb volt a helyzetem. A kitagadott kutyát még valaki befogadhatja, erre sokkal több esély van, mint arra, hogy visszacserélődik az elménk. Egyenesen a képembe mutatott a nagybetűs REMÉNY, és azt mondta, hogy „Kapd be, Baekhyun! NEKED nem segítek!”

          Jongdae az ágyamon terült el, még arra sem volt idegzetem, hogy ellenkezzek és leordítsam őt. Komótos léptekben másztam szobatársam ágyához, majd levetettem magam. Mint egy rongybaba úgy dőltem el a matracon, és még az sem érdekelt, hogy bevertem egy kicsit a fejemet. Legszívesebben ordítoztam volna, de mintha bekötötték volna minden tagom, képtelen voltam megmozdulni. A sírás kerülgetett, de hogy nézett volna ki, ha valóban nekiállok itt zokogni? A helyzet visszafordíthatatlanul gyatra és borzalmas, de azért mégsem lehetek egy csecsemő, aki csak bömböl. És ami a legjobban zavarna, hogy Jongdae arcával tenném mindezt. Utáltam a képét, meg a szemét macskamosolyát. Miért pont ő? Hm? Miért? Addig nem volt vele nagyobb bajom, míg nem volt a közelemben.

          Hirtelen felültem, és nem is gondolva arra, hogy ez nekem fog fájni, behúztam magamnak egyet. Már amúgy is sajgott a csontom az előző ütésétől, de ez még annál is rosszabb volt. A másik egyből rám ordított, hogy mégis mi az istent csinálok a testével, és én csak akkor tértem magamhoz az előző kábulatomból. 

          - Semmit, csak… - sután dünnyögtem, majd visszadőltem az ágyba. Jongdae bolondnak hihetett, de kit érdekelt? Alig bírtam felfogni a helyzetet, és így a nap végére nagyobb lett a nyomás. Már most elegem van, mi lesz később? Hogy fogunk mi összedolgozni? 

          Néha-néha nagyobbakat szippantottam a levegőből és csak a piszkosfehér plafonra meredtem, ahol pirosan villogott a füstjelző. Nem tudom, Jongdae mit csinálhatott, teljesen a gondolataimba voltam merülve, míg meg nem szólalt egy ismerős hang. A telefonom volt, otthagytam az asztalon.

          Felsandítottam, és Jongdae egyből rám nézett. Erősen szuggeráltam őt, aztán a telefon és az arca között cikázott a tekintetem. Tudom, hogy vette a lapot, de az a kis szemét csak bámult a telefonra.

          - Nem igaz! – sziszegtem, ahogy kipattantam az ágyból és az asztalhoz siettem. Amint megláttam a képet, keserűség járt át. Yixing hívott. Biztos, tudni akarja, hogy mi történt délután, ami jogos. Mintha az agyamat belepte volta valami homály, egyből felvettem a telefont, és beleszóltam.    - Yixing…             

          - Figyelj, én… Jo-Jongdae? – kérdezte elakadó hangon.

          Igen, én Jongdae voltam, és nem Baekhyun. Én rohadtul nem az a Baekhyun voltam, aki beszélhetett volna Yixinggel, hogy tisztázzam a helyzetet, hanem az istenverte Jongdae! Belemart a fájdalom a szívemben, és rám tört az idegesség. Ingerülten nyomtam ki a telefont, majd dobtam az ágyra. Aztán a padlóra ülve túrtam hajamba.

          Elegem volt. Nagyon. Be voltam zárva ebbe a szobába. Nem mehettem sehová, hiszen kint még több gond találna meg. Jongdae meglepetten nézett rám, és én meg elgondolkodtam azon, hogy vajon mindig ilyen csillogása volt a szememnek, vagy csak a benne lakozó elme hozta ezt ki belőle. Hihetetlen volt, hogy ezt figyeltem meg, de tényleg könnyebb volt ezen gondolkodni, mint a kínomon rágódni.

Jongdae

          Álmosan pislogva figyeltem az éjjeliszekrény oldalát, amin apró repedések voltak. Ugyan nem volt bennük semmi szórakoztató, én mégis folyton azokat bámultam. A sötét színű fában két párhuzamos, vékony rés volt, mintha már sokat szenvedett volna a bútor. Tiszta hülyeségeken gondolkodok. Komolyan aludni szerettem volna, de beláttam, hogy nem most kellene, hiszen egyrészt Baekhyun ki volt borulva – ami mondjuk nem annyira érdekelt, de egy légtérben van velem és idegesít. Másrészt meg még mindig nem tudtuk, hogyan oldjuk meg azt a problémát, hogy egymás testében vagyunk. Szívesen mondtam volna azt, hogy aludjunk inkább erre egyet, aztán holnap reggel frissen, tiszta fejjel beszéljük meg, de Baekhyun nyilván nem díjazta volna az ötletemet. Azt hiszem, ez is bizonyítja, hogy már beletörődtem a dologba. Persze, nem örültem neki, hiszen ki örülne egy ilyennek, de… Nem tudtunk más tenni, csak azt, hogy valahogy próbálunk együttműködni és segíteni a másikat. Ha olyan egyszerű lenne az esetünkben, persze.

          Talán ha nem Baekhyun lenne az a személy, akivel cseréltem, minden más lenne. Miért őt választotta a nyanya? Odaadhatta volna bárki másnak is… Kiszemelt már magának korábban minket, vagy csak hirtelen döntött úgy, hogy nekünk adja ide? Aish, egy hatalmas mókuskerék ez egész, minden kezdődik folyton újra – nagyon felbosszantott. Inkább elővettem a zsebemből a telefont, mert eszembe jutott, hogy miért volt rá ekkora szükségem. Gyorsan írtam egy SMS-t Chanyeolnak, hogy szarul vagyok, fáj a fejem, meg ilyenek, így kihagyom a bulit, ne haragudjon. Reméltem, hogy elhiszi és nem fog a szobámban keresni, mert akkor nagy szarba kerülök. Amint elküldtem a rövid üzenetet, sóhajtottam egy mélyet, aztán Baekhyun, minden előzmény nélkül, csak úgy bevert magának egyet.

          - Normális vagy, baszd meg? Mi a szart csinálsz a testemmel, megőrültél? – ordítottam rá azonnal. Erre meg habogott egy gyenge kis választ, mire egészen meglepődtem. Most meg mi a franc történt vele? Képes volt beverni magának egyet… Én biztos, hogy nem lennék rá képes, még úgy sem, hogy az ő testében vagyok. Nem voltam mazochista, távol állt tőlem, ez a fogyatékos meg lazán kezet emelt saját magára.

          Elfintorodtam saját arcom látva. Ez holnapra biztos, hogy nagyon csúnya lesz… Oké, hogy nem nekem fájt, de mégis mi a szart találjak ki, mit csinált? Ha azt mondja, verekedett, azonnal megkérdezik tőle, hogy kivel. Mit mondjon, hogy Byun Baekhyunnal? Nem, azt biztos, hogy nem, semmiképpen nem akarom, hogy azt higgyék, bármi közöm van hozzá. Pedig ha tudnák, hogy hirtelen mennyire közel kerültünk egymáshoz… Nagyon utáltam a gondolatot, tényleg, de nem volt mit tenni.

          Figyeltem a saját testemet, semmi szégyen nélkül, ahogy az ágyon feküdt. Nem változott semmit, ugyanaz a fekete, kissé szűkebb szabású farmer, a fekete póló és a piros, kapucnis pulcsim, mint amit magamra vettem még reggel. A sportcipőm is a lábamon volt, sőt, az igen férfias, csíkos zoknim is kilátszott egy kicsit alóla. Semmi nem változott, csupán az, hogy már nem én uralom a testemet… Lehangoló az egész.

          Gondolatmenetemet viszont egy hangos zene szakította meg, ami minden bizonnyal Baekhyun telefonja volt. Erre azonnal felém nézett, én pedig tudtam, hogy azt akarja, vegyem fel, de nincs az az Isten, amiért én felálltam volna az alapjáraton kényelmetlen, most mégis puhának tűnő fehér matracról, ami már kissé ki volt kopva.

          Csak a telefont bámultam, mire Baekhyun felpattant az ágyról, egy rövid kifakadás után. Csak annyit fogtam fel, hogy felvette a telefont, de mikor kimondta Yixing nevét, azonnal éberebb lettem. Nyilván érdekelte a kínai srácot, hogy „Jongdae” mégis miért dobta ki a szobából. Bár, az is lehet, hogy az jobban foglalkoztatta, hogy én mit csináltam vele… Őszintén szólva, még mindig nagyon leszartam a Yixing-témát. De aztán hirtelen az a hülye idegesen kinyomta a hívást, majd a másik ágyra dobta a telefont, ami nem esett le, csak pattogott párat az összetúrt ágyneműn. Ő maga meg ott, ahol volt, a padlóra roskadva túrt bele a hajába, és nagyon is idegesnek tűnt, valahogy mégis… Inkább csak zavartnak és reményvesztettnek.

          Ugyan furcsa volt saját magamat ilyen állapotban látni, talán éppen ezért indult be nálam a vészjelző. Meglepett, hogy ennyire kiborult, pedig tényleg nem is mondott semmit a telefonba… Vagy talán Yixing mondott neki valamit? Nem, nem hiszem. De mikor percek elteltével is csak ült a padlón, látszólag a tűrőképessége szélein táncolva, megszólalt bennem a lelkiismeretem, ami valahogy Baekhyun közelében mindig elhagyott. Talán foghattam volna arra, hogy az én testemben volt és csak rossz volt látni, de nem, ez kifejezetten neki szólt. Mert tudtam, hogy ez nem könnyű helyzet, csak számára talán nehezebb ezt feldolgozni, mint nekem.

          Így lassan felültem, majd letettem lábaimat a parkettával fedett padlóra, mire a fa megnyikordult a súlyom alatt. Na, nem mintha Baekhyun olyan nehéz lett volna, egyszerűen csak a fa volt már túl öreg. De drága barátom nem kapta rám a tekintetét, nem nézett fel, úgy tűnt, teljesen elmerült a kis világában.

          Megindultam felé, és bármennyire is tudtam, hogy ostobaságra készülök, nem tudtam nézni, hogy ennyire kiborult. Leguggoltam mellé, majd nem sokat hezitálva – elvégre az én testem volt –, végigsimítottam a fején, mire azonnal felkapta a fejét, majd hitetlenkedő tekintetét az enyémbe fúrta. Akaratlanul kúszott egy mosoly az ajkaimra, hiszen mégiscsak csak „én” voltam az.

          - Figyelj, Baekhyun – húztam vissza a kezem, majd lehuppantam mellé törökülésbe, majd komolyan a szemeibe néztem. – Nem nagyon vagyunk egy hullámhosszon, mint kiderült. Nem kedveljük egymást és nem is igyekszünk ezen változtatni. Nem akarunk egymástól semmit, de most rákényszerültünk, hogy együtt működjünk. Nem mehet így tovább. Tényleg meg kell egyeznünk, szóval kezdhetnénk azzal, hogy mondjuk, elmondod, mi a baj… Asszem. Bocs, tudom, hogy nem ilyen szöveget vártál tőlem, de nem erősségem a lelkizés, meg ilyenek. De nem azért csinálom, mert muszáj, hanem mert szar téged így látni, vagyis magamat… Ah, érted, hogy értem, nem?

          Meglepő módon, egy kissé elmosolyodott, de aztán a mimika azonnal le is hervadt onnan, olyan gyorsan, mint ahogyan jött. Ahogy ott ültem vele szemben, a fehér kolesz szobában, rá kellett döbbennem, hogy fogalmam sincs, ki is valójában Byun Baekhyun.

Baekhyun

          Csak úgy a hajamba simított, ami váratlanul ért. Nem csak azért, mert nyomorék Jongdae csinálta ezt, hanem mert soha nem jutott senkinek sem eszébe az, hogy engem valaha is megsimogasson. Eleve hülyén nézett ki a helyzet, nem csoda, hogy elhúzódtam tőle. Végül leült mellém, de szemmel láthatóan nem tetszett neki a kemény anyagú farmerem, mert hosszú szövegelése közben mocorgott a régi fapadlón.

          Nem értettem Jongdaet; valóban igaza volt abban, hogy nem erre számítottam tőle. Ki mond ilyeneket egyáltalán egy idegen embernek? Mert mi aztán nem vagyunk többek annál, csak a szemét nyanya miatt elmét cseréltünk. Nem hogy a haverok, de még a szüleimtől sem szoktam meg ezt a figyelmességet. Jó, persze, gondoskodnak rólam meg szeretnek, de mégsem éreztem azt, hogy mindent megtesznek értem. Talán a bátyám miatt alakult volna így? Áh, mindegy is, mivel most nem ez a fontos.

          Nem törődtem az emberekkel, ők sem velem, és igazából soha nem szereztem rendes barátokat. Volt, hogy Yixing próbált megismerni, vagy mesélni valamit, de én soha nem engedtem neki. Elkerültem az ilyen témát, mert senkihez nem akartam közel kerülni. Nem volt az én világom az együttérzés és a támogatás, de egy baráttól ezt várják el. Lehet, mindennek én vagyok az oka és ezért beszélnek ki a hátam mögött, de nem fogok megváltozni csak miattuk. Miért is kéne? Én Byun Baekhyun vagyok; nekem senki ne dumáljon baromságokat! – gondolatom végére Jongdae is befejezte a mondandóját, legalábbis úgy látszott. Nem figyeltem igazán, de az persze megmaradt, hogy együtt akar működni. Mind ezt furcsamód olyan kedvességgel és higgadtsággal közölte, hogy egy pillanatra elhittem, ezt csakis nekem szánja. Egy halvány mosolyt ejtettem meg, de rögtön el is tűnt, amint a saját arcomra néztem.

          Úgy éreztem, mintha nem is én néznék vissza magamra. Az a szempár nem úgy csillogott, mint az enyém. Mintha minden teljesen megváltozott volna az arcomon. A szemöldököm, a szám íve, még a fülem mögül kilógó kis kósza tincs is megegyezett, mégsem az enyém volt. Én eltűntem. Elvesztettem saját magamat, és ez megijesztett. Nem akarok megváltozni; önmagam akarok lenni a saját nyamvadt testemben! Miért nem lehetséges ez?!

          Kiakadásom eluralkodott felettem, már nem tudtam tisztán gondolkozni, és érzelmileg teljesen instabil voltam. Várható volt, hiszen egy ember egy ilyen abszurd eseményt nem tud máshogy kezelni. Nem, mert képtelenség ép ésszel ezt a szaros tényt felfogni! Jongdae akkor mégis miért ilyen?! Ez egy ufó, vagy mi tököm? Ő akarta esetleg, hogy elmét cseréljük? Nem, biztos, hogy nem, ezt én is tudom.

          A tehetetlenség tudatától esetlenül álltam fel a másik mellől, majdnem el is estem, de szerencsére meg tudtam támaszkodni szobatársam sajátkészítésű képeivel teleragasztgatott asztalán. Junmyeon mindig is szerette ezeket a szerencsétlen fotókat. Egyfolytában fényképezett, és minden elkészült új darabját az ágya feletti parafás táblára gondosan kiragasztgatta és cserélgette a régiekkel, ha úgy tetszett neki (ami meg nem fért fel, azt albumokba gyűjtötte). Azokat is kétoldalú ragasztószalaggal tette fel, nem rajzszöggel, „még a végén baja lenne a képnek.”  Sosem szerettem, sőt kifejezetten idegesített, mikor egyszer-egyszer regélni támadt kedve az elkészült fotóiról. De, hogy őszinte legyek, rohadtul leszartam, és inkább elmentem a szobából, mintsem végighallgassam az unalmas szövegelését arról, hogyan és milyen gyökér módon sikerült egyet kattintania.

          A színes, változatos tájképekkel teli táblára pillantottam, és hirtelen annyira elkeseredettnek éreztem magam. Délután még minden rendben volt velem, és még Yixing is itt volt, erre meg… Miért? Miért velünk történt ez meg? Összeszorított ajakkal léptem a csíkozott ágyneművel borított ágyhoz, és újra levetettem magamat rá. Nem érdekelt, hogy a hetente kimosott lenor öblítő illatú huzatra felraktam a piszkos lábamat; az meg végképp nem izgatott, hogy a precízen beágyazott ágyat már rég széttúrtam. Ezt a gondosságot és elővigyázatosságot sem szerettem a szobatársamban. Valahogy túlságosan kedves és megértő volt mindenkivel, én meg utáltam, ha velem próbált meg jót tenni, vagy egy rosszabb napom után fel akart vidítani. Nem léteznek ilyen „szent” emberek, és soha nem is hittem bennük.

          Az agyam csak kattogott, és tekintetem újból a piszkosfehér mennyezetre tévedt. Pár órával ezelőtt még én akartam együtt működni, mert végül is így jutunk előre, de most semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy bármiben is egyezkedjek az irritáló Jondaevel. Ésszerű lett volna, ha nem is mindent, de legalább a nagyobb részét megbeszéljük, én mégsem bírtam rávenni magam. Egyfolytában az motoszkált az agyamban, hogyan lehetne Yixinget visszaszerezni. Ő volt az egyetlen olyan ember, akit már hosszabb ideje el tudtam viselni, és tetszett, hogy képes mellettem maradni annak ellenére, hogy soha nem voltam kedves vele. Tudtam, hogy itt nem csak a szexről volt szó, de azt soha nem vallottam volna be magamnak, hogy kedvelem. Yixing csak Yixing volt, és most hogy elveszíthetem, ráébredtem arra, hogy nekem igen is kell ő. Önző módon azt akartam, hogy a többi hétvégén is ott legyen, de ebben a testben hogyan?

          Oldalra sandítottam, s láttam, hogy Jongdae még mindig a padlón ül, csak már nem törökülésben, hanem nyújtott lábbal. Kifejezetten szörnyű volt így látni magam, tényleg nem én voltam az. Vajon Jongdae is így látja most magát? Egy idegen testnek, akit elrabolt egy elme?

          Ha azt akarom, hogy Yixing mellettem maradjon, akkor a testemnek lépnie kéne. Jondaenek igaza van, furcsa lenne, ha hirtelen nem lenne szex, de ezt talán le lehet rendezni bármivel. Csak annyit kell tenni, hogy a szex órákat felváltjuk beszédórákra. Szokatlan lesz Yixing számára, de máshogy képtelen vagyok megtartani, és mivel sosem voltunk a szeretőkön kívül többek, nem kell attól tartani, hogy csak úgy letámad. Yixing csak akkor lépett, amikor én akartam, és Yixing csak akkor csinál bármit, ha én szeretném. Ha azt mondom neki, hogy szünet, akkor figyelembe veszi a kérésem.

          - Ha egyezség, akkor egyezség – mondtam határozottan. – Megcsinálom, amit kérsz, de tudod, hogy ennek ára van. Márpedig jóban kell maradnod Yixinggel. Tudom, ezt már megbeszéltük, de biztosra kell mennem – jelentettem ki, s látszott a másik arcán, hogy nincs ínyére a dolog, de nem ellenkezett. – Csak beszélni kell vele, te eddig is jóban voltál vele, szóval nem lesz nehéz dolgod – felültem az ágyon, és már kezemmel is mutogattam magyarázatom közben. – Majd arra fogjuk, hogy aranyered van, vagy valami hasonló, és ezért nem leszel vele. Ez hihető, és Yixing meg megértő. Nem rossz ötlet, igaz? Ha szeretnéd, rendbe hozom a boltos csajjal a dolgokat, hm? – szinte már túlbuzgón kérdezgettem, erre pedig értetlen pillantásokat kaptam. Egy ideig csak bámultam a velem szemben ülőt, és még a szívem is felgyorsult, ahogy próbált belém látni. Szánalmas voltam.

          Aztán egy olyat kérdezett, amitől szótlan maradtam. Miért akarom Yixinget ennyire magam mellett tudni, hogy még egy csajjal is összeállnék? Tényleg, miért? Meglepett a kérdése, de az még jobban, hogy nem tudom a választ. Jó, kedvelem Yixinget, és isteni vele a szex, de… azon felül miért? Van ezer másik ember, akivel ágyba bújhatnék, akkor… miért őt akarom?

          Nem tudtam Jongdaenek válaszolni, frusztrált lettem tőle. Egyszerű kérdésre, egyszerű válasz járna, de ezek szerint számomra ez mégsem volt olyan egyszerű. Úgy éreztem, hogy megfolyt a tekintetével; legszívesebben bevertem volna neki egyet ezért, mégsem tettem.

          - Kimentem levegőzni – mondtam oda neki szárazon, majd az ajtóhoz siettem. A fejemben lüktetett a szívem; istenem, miért nem válaszoltam neki? Bármit odamondhattam volna! Tiszta hülye vagyok – szidtam magamat, s amint kinyitottam az ajtót, a hétvégén általában csendes, piros linóleumos folyosó másik végében is nyílt egy másik. Egy magas, szőkésbarna hajú férfi lépett ki rajta, majd valamit matatott a szoba előtt. Pár pillanat múlva már meg is indult. Kicsit furcsán nézett felém, aztán meg váratlanul elmosolyodott és intett egyet.

          Jaj, ne! Egy perce sem léptem ki a szobámból, még a kilincsen volt a kezem, máris megtalál valaki. Egyből sarkon fordultam, és visszatoppantam nagy lendülettel becsapva az ajtót. Izgatottság és enyhe félelem keveréke járt át, nem is tudom, miért.

          - Baszd meg, Jongdae! Valaki meglátott!