Hetedik

Jongdae

Byun Baekhyun senkihez sem volt fogható. Byun Baekhyun olyan ember volt, akit bármennyire is próbáltam megfejteni, áttörni a falait, egy rohadt nagy kőtömbbe ütköztem, ami olyan vastag volt, hogy képtelen voltam eljutni hozzá. Oké, nem mintha, olyan sok ideje ismerném, de talán, ha ezer éve beszélgetnénk, akkor sem tudnám megérteni.

Ki volt borulva teljesen, de olyan szinten, hogy inkább hozzá sem szóltam, mert tudtam, hogy azzal csak rontanék a helyzeten. Így, mikor rám parancsolt, hogy álljak fel az ágyról, egy szó nélkül, bár csigatempóban teljesítettem a kérését. Látni, hogy a mindig életvidám, kedves mosolyom nincs ott az arcomon, helyette olyan mértékű csalódottság és reményvesztettség, hogy rossz volt ránézni. Őt is szar lett volna így látni, nem hogy az én testemben… Mindig is empatikus voltam, szerettem másoknak segíteni, de Baekhyun… Nála kikapcsolt ez az erényem, helyette csak a düh maradt meg, ami lassan elpárologni látszott, de megszűnni nem.

Még mindig haragudtam rá és nem is kedveltem meg, de elég rossz állapotban volt. Ahogy a fal felé fordult és magára húzta a takarót, tudtam, hogy nem kér belőlem. Nem akarja, hogy megvigasztaljam, hogy segítsek neki, elzárkózott előlem, mint mindig, én pedig kezdtem magam úgy érezni, hogy egy olyan ajtón akarok (vagy nem) kopogtatni, amin még kilincs sincs.

Nyeltem egyet, ahogy néztem alakját kirajzolódni a sárga, valami hülye mintákkal díszített paplan alatt. Nem azt mondom, hogy meg akartam vigasztalni, mert mégis róla van szó, csak azért ez lenne a minimum, nem? Meg aztán, azt sem tudtam, hogy mi ütött belé. Oké, hogy nem mondtam el, mit beszélgettünk Yixinggel, de… Mikor megrángatott, már majdnem kimondtam neki, hogy tudom, hogy szerelmes belé. Annyira szánalomra méltó volt, hogy ennyire kötődik Yixinghez, de még magának sem vallja be. Bonyolult ember volt ő a maga módján, mégis végtelenül egyszerű – én mégsem tudtam kiigazodni rajta, hiszen olyan hangulatingadozásai voltak, mint egy terhes nőnek. Csak ugye sem nő nem volt, végképp nem terhes.

Mivel úgy tűnt, hogy elaludt, úgy döntöttem, elmegyek zuhanyozni, hogy legalábbis addig se legyek vele egy szobában, de közben megláttam, hogy a ruhák csak úgy a földre vannak dobálva, amit előzőleg ő vett le magáról. Bosszúsan fújtattam egyet, hiszen utáltam, mikor valaki ilyen trehány volt. Szerettem magam körül a rendet, így azonnal nekiálltam és összehajtogattam a saját ruháimat, majd az egyik szék háttámlájára tettem őket. Utána megfordultam, hogy magamnak is tudjak keresni valami alvós cuccot. Ugyan teljesen idegenül hatott, ahogy az ő szekrényében turkáltam ruhák után, de muszáj volt megtennem. Mikor kihalásztam egy bokszert – mert legtöbbször csak abban aludtam –, a törölköző és a tusfürdő is megvolt, kifelé indultam, de tekintetem akaratlanul siklott Baekhyunra.

Még mindig csendben volt, de mintha rázkódott volna a válla. Sírt… Byun Kicseszett Baekhyun sírt az undorító, sárga paplan alatt. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Egyáltalán, mit kellene tennem? Biztosan nem várja el tőlem, hogy odamenjen és babusgassam, de a rohadt nagy együtt érző szívem nem akarta annyiban hagyni a dolgot.

Erőt vettem magamon, erőszakkal elszakítottam a pillantásom róla, majd visszanéztem a másik ágyra, ami felett ott volt a parafatábla, amire rengeteg fénykép ki volt rakva. Gondoltam, hogy a szobatársáé, mert Baekhyunból nem néztem volna ki, hogy szeret fotózni. Igazán szép képek voltak, de nem akartam most ezzel foglalkozni. Aztán észrevettem Baekhyun telefonját, így azt a vízforraló mellé tettem, ahol a kulcs is volt korábban, gondoltam, akkor biztos meg fogja találni. Ezek után úgy hagytam ott a szobát, benne egy síró Byun Baekhyunnal, hogy közben azzal nyugtattam magam, holnapra biztosan jobban fogja magát érezni. Bármennyire is furcsának hatott, hogy én egy kicsit is aggódjak érte. De az én testemben volt, szóval érthető, hogy érdekel, mit csinál, nem igaz?

*

Másnap a mobilom csörgésére keltem. Nyűgösen és semmi életkedvvel tapogattam a paplant, hogy az este hová tehettem el, de mikor sehol nem találtam, és még a zenélés sem maradt abba, szitkozódva felültem, majd a szemeimet dörzsölve, pillantásom azonnal a szoba másik végében lévő ágyra siklott, ahol tegnap még Baekhyun aludt, ám az most üres volt. Egy egészen kósza másodpercig megfordult a fejemben, hogy mi van, ha felvagdosta az ereit vagy kiugrott a hatodikról, de aztán el is vetettem ezt az őrült ötletet. Biztosan csak mosdóban van, vagy mit tudom én.

Ekkor elhallgatott a zene, mire rájöttem, hogy miért is keltem fel, gyorsan kimásztam az ágyból, de a lábam beleakadt a paplanba – kicsit deja vu érzésem támadt –, így vágtam egy szép hasast, ami egyáltalán nem volt kellemes. Ekkor újból megszólalt a csengőhangom, így fájdalmasan nyöszörögve felálltam, majd az íróasztalhoz léptem és megnéztem, ki hívott. Chanyeol.

- Mi van már, ember? – szóltam bele reflexből, mire a vonal másik végéből egy meglepett „Oh!” hang érkezett. – Csak azért hívtál, hogy felébressz, vagy mondani is akarsz valamit?

- Baekhyun, mi a francért van nálad Jongdae telefonja? – Ó, hogy az a rohadt élet! – Komolyan nem hittem el, mikor mondta Yifan, hogy a te szobádban látta tegnap este, de ezek szer-

- Nem! – kiáltottam azonnal hevesen. – Ne értsd félre, semmi nincs köztünk és soha nem is lesz! Ez csak… Ööö… Igazából… 

Semmi nem jutott eszembe, de mielőtt még bármit is kinyöghettem volna, nyílt a szoba ajtaja és belépett rajta Baekhyun, kezében egy szatyorral, amiben kaja volt, ezek szerint vásárolni volt.

Semmi nem látszott rajta, mintha mindent elfelejtett volna az éjszaka folyamán, ami azért egy kissé megnyugtatott, de kíváncsivá is tett. Aztán mikor közölte, hogy hozott kaját és normális volt, egészen biztos voltam benne, hogy soha a büdös életben nem fogok tudni kiigazodni rajta.

- Ti összejöttetek Jongdaevel?! – hallottam meg Chanyeol mély, most kissé hitetlen hangját, akit szinte már el is felejtettem, hogy még vonalban van. De aztán felfogtam, hogy mit kérdezett. Ránéztem Baekhyunra, aki semlegesen pillantott rám vissza, nekem pedig kedvem lett volna elsüllyedni. Csak egyszerűen kinyomtam a telefont, mert úgy éreztem, korán van még nekem ehhez.

Jesszusom, a legjobb barátom most komolyan azt hiszi, hogy együtt vagyunk! Hát, ez aztán király lesz…

Baekhyun

Halk, zaklatott nyöszörgést hallottam, amit furcsának találtam. Talán olyan félálomban lehettem. Kellemetlen érzés áradt szét bennem, majd egy újabb elnyújtott nyöszörgés után kipattantak  a szemeim, s csak akkor jöttem rá, hogy én adtam ki ezeket a hangokat.

Rosszat álmodtam, nagyon rosszat, de semmire nem emlékeztem belőle, csak a nyomasztó érzés feszítette mellkasomat. Kicsit megszédültem, ahogy hirtelen felültem az ágyon, de hamar el is múlt, mihelyst vettem egy nagy lélegzetet. A szoba egyetlen nagy ablakán, a napsugarak erőszakosan szöktek be, s mintha direkt úgy világították volna meg a tárgyakat, hogy csillogásuk irritálja a szememet. Nem csoda, hogy így keltem fel, hiszen meleg volt a szobában és én abban meg sosem tudtam aludni rendesen. Még azt a nyamvadt függönyt is elfelejtettem behúzni, hogy ne vakítsa ki a szememet a nap, pedig pont keleti oldalon voltunk és az ágyam meg az ablakkal szemben, amit utáltam.

Kényszerszerűen hunyorogni kezdtem, és a telefonom után tapogatóztam bágyadtan. Megnéztem a párnám alatt, majd az ágyam melletti kicsi hűtőszekrény tetején, mert általában oda szoktam tenni, de nem találtam.

Komótos mozdulatokkal nyújtóztam egyet, aztán kimásztam az ágyamból. Olyan fáradtnak éreztem magam, pedig biztos voltam abban, hogy eleget aludtam - vagyis, ha már a nap is fenn volt, akkor csak kellett annyit. Automatikusan indultam meg az asztalok felé, de amint megláttam egy nagy kupacot Jun ágyában gömbölyödni, sóhajtottam egy nagyot.

Nem úgy volt, hogy hétvégén hazamegy? – vetődött fel bennem a kérdés, ahogy hajamba túrva vakargattam a fejemet. S ekkor valami nagyon furcsát éreztem; hajam tapintása más volt. Bambán néztem vissza szobatársam ágyára, és a benne alvó épp akkor fordult el a faltól, így teljesen ráláttam az arcára. Én feküdtem ott; tényleg… már el is felejtettem.

Mint egy őrült, aki belefáradt mindenbe, elmosolyodtam, amit egy halk kuncogás követett. Maradhatott volna csak egy rossz álom. Jó pár percig álltam még ott a hosszúkás szobánk közepén, és halkan, erőtlenül nevettem. Tekintetem a zöld vízforraló előtt heverő telefonra tévedt, ami innen úgy tűnt, hogy az enyém. Úgy emlékeztem, hogy tegnap Jun ágyában hagytam – tanakodtam, ahogy újra szemügyre vettem az alvó alakot. Biztos Jongdae volt.

A kezembe vettem a telefont, s megnéztem rajta az időt, és nagy meglepetésként ért, hogy még csak hét múlt pár perccel. Hát, ezek szerint mégsem aludtam olyan sokat, mint ahogy azt hittem. Amint végigfutott ez az agyamon, a hasam hangosan kordult egyet, összehúzva az izmaimat. Enni akartam, de előtte úgy gondoltam, hogy el kellene mennem zuhanyozni. Piszkosnak éreztem magam, bár nem tudom, miért. Jongdaet - annak ellenére, hogy mennyire idegesített a macskamosolya, viszont ennek semmi köze nem volt a tisztaságához – igényesnek gondoltam; tegnap reggel csak fürdött, nem?

Junmyeon ágya végében levő szekrényekhez mentem, hogy kivegyek pár viselhető ruhát, és egy törölközőt. Végül csak egy pólót és egy alsógatyát halásztam ki (na meg a törölközőt, mert az így is úgy is kellett), mivel Jongdaere közel sem lettek volna jók az én nadrágjaim. Kisebbnek tűnt a csípője, mint az enyém. A tegnap levetett fekete farmer után néztem, de nem találtam a szekrény előtt, pedig az este ide dobtam le minden ruhát. Körbenéztem a szobában, mire megtaláltam a piros, kapucnis pulcsit Jun székének háttámlájára terítve. Az alól pedig ott kandikált ki a fekete nadrág, és én meg értetlenkedve mentem oda, hogy elvegyem onnan. Jongdae ennyire rendmániás lenne, vagy mi? – Egyszerűen mást nem tudtam feltételezni, csak ezt.

Inkább nem is foglalkoztam vele, az ágyam feletti polcról lekaptam a tusfürdőmet, és elmentem zuhanyozni a folyosó közepén lévő közös fürdőbe. Kicsit furcsa volt Jongdae testével bármit is kezdeni, de hát utána sokkal jobban éreztem magam, tényleg mintha megtisztultam volna bensőmben is. Magamra tekertem a törölközőt, majd visszamentem a szobába, nem is zavartatva magam azzal, hogy esetleg valaki megláthat – nagyon reménykedtem benne, hogy senki nem téved arra, és így is lett.

A kikészített ruhákat magamra kaptam, aztán megkerestem a pénztárcámat, amit a táskámban hagytam. Jongdae farzsebéből kivettem az ő fekete, bőr tárcáját, és helyére az enyémet dugtam, bár végül is fizethettem volna az ő pénzével is, de… Ah, nem volt kedvem még szívózni sem, egyszerűen csak felhúztam a piros pulóvert, a cipőjét, és halkan, észrevétlenül elhagytam a kollégiumot.

Annak ellenére, hogy már tavasz eleje volt, még mindig hűvös szél fújt. Nagyanyám mondogatta mindig, hogy: szeszélyes április; talán igaza volt. Az említésére hirtelen eszembe jutott a családom, és önkéntelenül is belegondoltam abba, mi van, ha majd haza kell mennem, és akkor is ebben a testben leszek. Jongdae képtelen lenne úgy viselkedni a szüleim előtt, ahogy én szoktam. Valamilyen oknál fogva aggodalmat okozott nekem, hiszen kicsit furcsa volt a kapcsolatom a családommal. Olyan idegennek éreztem magam, még akkor is, mikor tudtam, hogy szeretnek. Valahogy a bátyámat mindig máshogy kezelték, és ez gyerekként mély nyomot hagyott bennem; azóta sem nőttem ki.

Hm… talán tényleg ezért cseréltünk testet Jongdaevel… Hogy rendbe hozzam az életem – pusmogtam magamba, ahogy egy útszéli kis kavicsba rúgtam, ami laposakat bukfencezve végezte a fűben. Zsebembe akartam mélyeszteni a kezemet, de csakhamar rá kellett ébrednem, hogy ebbe a hülye szűkfarmerbe aligha fér valami. Sóhajtottam egyet lemondóan, s tovább haladtam.

Mindennek megvan az oka. Ennek az elmecserélős dolognak is meg kell lennie. Valahol belül úgy éreztem, hogy ez csakis azért történ velem, mert visszaütött a karma. Ha… Á, nem az hülyén nézne ki – bámultam fel az kevés felhővel borított égre, megmagyarázhatatlan válaszra vára. Vagy mégis? Lehet, hogy tényleg azért történt ez, mert rosszul életem eddig, hiszen senkit sem engedtem magamhoz közel, és az emberek többsége ezt várta volna el. Társas lények vagyunk, vagy mi a franc. Bár senkit nem bántottam meg szándékosan, de sosem voltam kedves. Lehet ezen kéne változtatni? Akkor majd visszatérek a testembe?

Igen, még ha nem is ez a válasz, én alkottam magamnak egyet, mert muszáj volt valamilyen utat követnem, hogy ne őrüljek ebbe bele. Ez megnyugtatott egy kicsit, és legalább tudtam valamiért küzdeni. Csak oda kell figyelnem, és jobb embernek legyek, így visszaváltozok. Vissza kell térnem a saját testembe! Muszáj!

*

A boltban bevásároltam, de leginkább rágcsálnivalókat. Jongdae csaja ma nem dolgozott, vagyis én nem láttam sehol sem, és ennek csak örültem. Visszafelé menet kivettem a szatyorból a kedvenc epres joghurtitalomat, s azt szürcsölgettem, és az ízektől nosztalgiázni kezdtem. Yixinggel néha ilyet ittunk péntekenként, de már megint rajta járt az eszem, így inkább kivertem a fejemből mindent!

            Dae bácsi volt a portán, udvariasan intettem neki, s a hátsó lépcsősor felé mentem, azon mégiscsak kevesebben jártak. Nem akartam összefutni senkivel, főleg nem azzal az angry birds szemöldökű fazonnal, és sikerrel is jártam. Már az ajtómon nyitottam be, de ekkor meghallottam Jongdae hangját. Gondoltam, hogy nincs senki a szobában, hisz hülye lenne bárkit is beengedi, ezért nyugodtan léptem be az ajtón, a tele szatyrot felé mutatva.

- Hoztam kaját – mondtam oda neki, mire érdekesen pillantott rám, de nem törődtem vele. Beljebb mentem, és az asztalra tettem a reklámszatyrot, amiben igazából semmi értelmes étel nem volt, de hát egy szendvics is megteszi, ha az ember éhes. Jongdae addigra letette a telefont, és Jun ágyára ült, én pedig kitettem minden ehetőt az asztalra, de furcsállottam, hogy a másik túlságosan csendben van. Szemöldök ráncolva néztem át a vállam fölött, s eléggé meglepett, hogy egy gondolataiba mélyedt, Byun Baekhyun fejet láttam. Kétlem, hogy Jongdaenek valaha is sikerül majd utánozni a mimikámat. Esküszöm, még az is jobb lenne, ha inkább nem mutatna semmit, de… ilyen képet hogy képes bevágni?

- Mi van? – kérdeztem meg tőle röviden, kicsit durván, de eléggé lehetett érezni benne a törődést. Én tényleg próbálkoztam. És amint megláttam a kezében pihenő fekete szegélyes Samsungját, leesett minden. – Baszd meg, te felvetted a telefont, mikor tudod, hogy az én testemben vagy!? – képedtem el. – Ki volt az? Jézusom, akárki is, biztos, hogy nem örült nekem! Aish! Azt hittem, hogy neked több eszed van, Jongdae. Nem hittem volna, hogy ilyen meggondolatlan leszel! – horkantam fel, bár semmi okom nem volt rá, mert igazából én rosszabb voltam, de akkor is! Mi van, ha Yixingnél is hibázik és elsiklik olyan dolgok felett, amiknél nem kéne?

Úgy éreztem, hogy kicsit hamar felkaptam a vizet, és mivel próbáltam „jó gyerek” lenni, vettem egy nagy levegőt, hogy lehiggadjak.

- Szóval… - kezdtem bele már sokkal nyugodtabb hangnemben -, ki volt az és mit mondott?

Nem számítottam semmi jóra, mivel Jongdae nem úgy nézett ki, mint aki örülne a hívásnak, de azért reménykedtem benne, hogy valami megoldható problémát fog kinyögni.

Jongdae

Abban a pillanatban, mikor Baekhyun nekiállt hisztizni, egyetlen rossz szóra voltam attól, hogy ne kezdjek el kiabálni. Soha nem voltam indulatos típus, de Baekhyun kihozta belőlem tegnap is, erre még fel sem keltem igazán, máris nekiállt pattogni, hogy milyen felelőtlen vagyok. Szívem szerint odavágtam volna neki, hogy ő még nálam is rosszabb, mert én legalább próbálok együttműködni, nem pedig sírok a sarokban, mint egy kislány. De ez azért erős lett volna, meg aztán, nem akartam vele seggfej lenni, annak ellenére, hogy megérdemelte volna a beszólása után.

Hát, baszd meg, kedves Byun Baekhyun! Mintha én nem tudnám, hogy hülyeség volt felvenni a telefont. De le merem fogadni, hogy reggel még ő sem volt tisztában azzal, hogy mi tényleg elmét cseréltünk. Akkor meg ne szövegeljen nekem, mert bele találok nyírni az undorítóan puha kis fürtjeibe.

És igazából, ekkor esett le, hogy már megint ugyanott tartok, mint tegnap. Semmivel sem jobb a helyzet, sőt! Azzal, hogy legjobb barátom most azt hiszi, összejöttünk Baekhyunnal, visszacsúsztunk. Ezt valahogy ki kell magyaráznunk, nem lehet, hogy azt higgye, közöm van hozzá. Erre a dologra senki nem jöhet rá, hiszen mit szólnának hozzá? Minimum őrültnek nyilvánítanának minket, esetleg jót röhögnének az egészen. Nem, biztos, hogy nem mondhatjuk el neki. De akkor mégis mit találjunk ki, miért „Baekhyun” vette fel a telefont?

Aztán szerencsére Baekhyun lehiggadt, egészen normális hangnemben és stílusban kérdezte meg, hogy ki volt az és mit akart. Nem akartam neki válaszolni. A reggelem pocsékul indult, pedig ilyen nagyon ritkán fordult elő velem. Nem elég, hogy elmét cseréltünk, még Chanyeol is… Aish, komolyan mondom!

Vettem egy mély lélegzetet, majd Baekhyunra meredtem, és igazán csak akkor tűnt fel, hogy ugyanazokban a ruhákban van, mint amiket tegnap még én vettem fel. Oké, nem mintha jók lennének rám az ő bő göncei, mivel vékonyabb vagyok tőle, de… Komolyan az van rajta, ami tegnap is? Azt hittem, ettől legalább több esze van. Nagyon remélem, hogy senki nem látott meg – igazán kényes voltam ezekre a dolgokra, ezt pedig Baekhyunnak is tudomásul kell vennie. Ha pedig ez nem lett volna elég, a hajam sem úgy állt, ahogyan én be szoktam állítani. Egy apró tincs rossz irányban volt, meg úgy az egész… Olyan volt, mintha nem is érdekelte volna, hogyan néz ki a feje. Nem tudtam volna megállapítani, hogy csak azért, mert az én testemben van, vagy tényleg ennyire leszarja. Ebből nem eszel, Baekhyun!

- Úristen – nyögtem ki végül csak ennyit, mire felvonta a szemöldökét, mint aki nem tudja, hogy mi bajom van. – Először is, el kell mennünk a szobámba ruhákért, nem lehetsz abban, amiben tegnap, ez… Ez nem jó. A hajad sem jól áll, szóval remélem, senkivel nem találkoztál útközben. És mielőtt megkérdeznéd, igen, számomra ezek fontosak, ez is együtt jár a kompromisszummal!

Hátat fordítottam neki, majd a szekrényhez léptem és kinyitottam az ajtaját, ám abban olyan katonás rend uralkodott, hogy tudtam, véletlenül rosszba nyúltam, így a másikban kezdtem el keresgélni, mivel egy szál bokszerben feszítettem. Nem mintha, zavart volna, elvégre, az ő teste volt, de akkor is fel kellene öltözni. Ahogy a ruhákat túrtam, éreztem a hátamban a pillantását, így tudtam, hogy talán ezzel kicsit túllőttem a célon és nem érti, hogy mi van velem. Vállam felett ránéztem, aztán csak sóhajtottam egyet.

- Szarul keltem – magyaráztam a kissé hisztis viselkedésem okát. – Egyébként Chanyeol hívott, azt hiszi most, hogy együtt vagyunk… Szóval, találjunk ki valamit, hogy miért én vettem fel a telefonodat, hogy ha megkérdez esetleg mind a kettőnket, ugyan azt tudjuk mondani.

Baekhyun

Jongdae egy igazi pöcs volt, de mit tehettem volna? Most tényleg arra koncentráltam, hogy nyugodt maradjak, hiszen a testem forgott kockán. Leültem a saját ágyamra, és azt figyeltem, mit kutakodik a szekrény előtt a másik. Úgy nézegette azokat a ruhákat, esküszöm, még az egyik gatyámat és felsőmet is összemérte. Mi az istent nézett rajta? Hogy összeillenek-e a színek, vagy mi?

Szemöldök ráncolva néztem tovább, kicsit el is fintorodtam. És tényleg ő volt az, aki lefikázta a stílusomat! Hihetetlen! Soha nem gondoltam volna, hogy ez az alak ilyen piperkőc, vagy nem is tudom. Nem tűnt olyannak, vagy csak kellően szartam a fejére, és nem figyeltem meg… Igen, ez valószínűbb. Minek is tettem volna meg, hiszen egyáltalán nem jött be, egyedül a macskamosolya tűnt szembe, mikor nagy ritkán váltottunk egy-egy szót.

Végül csak meguntam, hogy ott tollászkodott a szekrényem előtt, mint valami maximalista ember, így felálltam és kicsit arrébb löktem az útból.

- Nem hiszem el, hogy ennyit szarakodsz ezen – pusmogtam, majd kikaptam az egyik világoskék pólómat, az esernyőmintás pulcsimat és egy bő szabású farmert. – Ez tökéletesen megfelel nekem – nyomtam a kezébe, mire ő se szó, se beszéd Jun ágyára telepedett, én meg levetettem a cipőmet, és kiterültem a beágyazatlanul lévő helyemre. 

- Szóval… hogy oldjuk meg az ügyet? – kérdeztem a plafont lesve, majd magasba emeltem a kezem s azt kezdtem el bámulni. Úgy forgattam, csavartam magam előtt, mintha egy gyerek lennék, aki még soha nem látott ilyet. Jongdae ujjai vékonyak és csontosak voltak, és a kézfején jól kirajzolódtak az erei. Önkénytelenül is eszembe jutottak Yixing ujjai, és még csak figyelni sem tudtam arra, amit pofázott nekem a másik.

- …és akkor… Figyelsz te egyáltalán? – térített magamhoz a hangja.

- Ja, ja – reagáltam gyorsan, ahogy felültem. Jongdae addigra már felöltözött, én meg egy elismerő mosolyt mutattam felé. Nem, nem azért, mert képes volt felöltözni egyedül is, mint az emberek többsége, egyszerűen csak jól néztem ki, akármi volt rajtam. Ha nem én lettem volna, talán még dugtam is volna magammal, ami elég abszurdnak tűnhetett, de hát… Az is az, hogy elmét cseréltünk.

Kérdő pillantásokkal jutalmazott, aztán karba tette a kezét, és mint aki magyarázatot követel, felém állt. Talán az üres hassal való gondolkodás miatt, de kicsit megfájdult a hasam.

- Hát… - kezdtem bele. Valamit ki kell találnom! Ekkor eszembe jutott, hogy azzal a magas kínaival mit is beszéltem. – Mondatnánk azt, hogy csak elkértem az anyagot tőled, és mivel én úgyis köcsög vagyok, simán felvehettem a telefonodat.

- De Chanyeol sikeresen hallotta a kajás dumádat is – egyszerű, gyors kijelentéssel közölte velem a gondját, és ez a hangvétel kezdett felidegesíteni. Nyugi, Baekhyun, nyugi. Ki kell bírnod; minél jobb vagy, annál hamarabb kerülhetsz vissza – nyugtatgattam magam.

- Majd arra fogom, hogy… - gondolkodtam el… Mégis mi a szart találjak ki? – pillantottam oldalra, s amint megláttam Jun parafás tábláját, bevillant egy jó ötlet. – Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy ismerem Junmyeont? – vigyorogtam, de Jongdae még mindig furcsán nézett rám. – Mondhatnánk azt, hogy találkoztál vele az egyik hülye előadáson vagy bárhol, az nem számít, és akkor összehaverkodtatok. Gondolom, Chanyeol elég sokat tud rólad, de minden léptedet ő sem követheti, így nem lenne annyira hihetetlen, ha ezzel állnál elő. Azzal meg nem kell törődni, hogy ő most nincs itt, majd azt hazudjuk, hogy itt volt. Szóval… én a boltba mentem, míg Junmyeon a szobában várt rám, te meg felvetted a telefont, mert miért ne… és kész! – álltam fel magyarázatom végére, mire hátrált is egy lépést Jongdae. Úgy örültem az ötletemnek, mint egy kisiskolás, ha egy csillagos ötöst kap. Hát, úgy tűnt, Jongdaenek nem egészen nyerte el a tetszését, vagyis az összeráncolt homlokából és elmeredő tekintetéből ítélve nem ez jött le.

- Na, mi van? Szerinted ez nem elég jó? – huppantam vissza az ágyamra csalódottan, mint egy sértett kisgyerek. Elszoktam attól, hogy ennyit beszéljek valakivel „fontos” dolgokról, már el is felejtettem, hogy ilyen vagyok.

Jongdae

Igazából, nem volt olyan rossz ötlet, de pár dolog azért még így is hibázott benne. Az első, hogy fogalmam sem volt, hogy ki ez a Junmyeon. Tény, hogy Chanyeol sem tud rólam mindent, de azért, ha megismerek egy új srácot, neki el szoktam mondani.

Oké, ez így nagyon tré, elvégre, miért ne mondhatnám neki ezt? Pontosabban, majd Baekhyun? Ha legalább kérdez róla Yeol valamit, ő tud válaszolni, hiszen a szobatársa. Tényleg, ő hol van most? Egy pillanatra Baekhyunra néztem, aki kíváncsian pislogott vissza, aztán rájöttem, hogy most nem ez a fontos.

- Akkor mondd majd azt, hogy a múlt heti buliban ismerkedtünk meg, akkor, mikor ő el volt foglalva egy csajjal és aztán nem is láttad többet, csak másnap reggel – tértem ki a részletekre is, hiszen biztos voltam benne, hogy legjobb barátomnak ez lenne az első kérdése. – Egész jóban lettetek, aztán kitaláltad, hogy filmezhetnétek, elmentél a boltba, hogy vegyél valami kaját, a telefonodat meg véletlenül itt hagytad, azért vettem én fel, mert mondjuk idegesített. Lényegtelen – legyintettem. – Nem is olyan rossz, Baekhyun…

Villantottam felé egy apró vigyort, aztán a pulcsim ujját lehúztam a kezeimre. Nem tudom miért, imádtam ezt csinálni, bár tudom, hogy elég ciki, főleg talán Baekhyun testével, de jól esett, ráadásul ez a pulcsi bő volt és simán hosszú volt még így is az ujja. Arról ne is beszéljünk, hogy nyomorék esernyőcskék voltak rajta. Majd kivágta a retinámat, annyira idegesített, főleg, hogy egyáltalán nem passzolt sem a nadrághoz, de még a pólóhoz sem! Mindegy, elég ízlésficamos, ez tény, de valahogy meg kell szoknom.

Hátat fordítottam neki, majd visszalépkedtem Junmyeon ágyához, ami felé a hatalmas parafatábla volt rögzítve, rajta a sok fényképpel. Tényleg gyönyörűek voltak, mindig is érdekelt a fotográfia, de nem olyan mélyen, hogy ezzel üssem el az időmet, viszont ezek a képek nagyon tetszettek. Óvatosan levettem egy fényképet, ami tudtam, hogy a közeli parkban készült. Ugyan én nem láttam benne semmi különlegeset, de valahol mégis tudtam, hogy az. Elmosolyodtam, majd ugyanoda visszatettem. Nem ismertem Junmyeont, de biztos voltam benne, hogy szimpatikus srác lehet.

A nagy elmélázásomból Baekhyun szakított ki, mikor hirtelen felült az ágyán, majd a gyomrához kapott és fájdalmas, kissé dühös arckifejezéssel nézett a szemembe. Meglepődve pislogtam rá, hiszen fogalmam sem volt, hogy mi baja van, így felálltam, de mielőtt megszólalhattam volna, ő hangosan szidni kezdett, aztán kirohant a szobából.

Oké, ennek meg mi baja van? Ha rosszul van, az nem jó, meg aztán, az én testem, így kissé aggódni kezdtem, szóval utána indultam én is. Nem foglalkoztam azzal, hogy bezárjam az ajtót, csak sietős léptekkel elindultam a mosdók felé, mert gyanítottam, hogy oda rohant Baekhyun. Ám legnagyobb szerencsétlenségemre – vagy szerencsémre, ki tudja –, Chanyeol lépett ki a szobájából, és amint tekintetünk találkozott, furcsa, dühös csillogás lobogott csoki barna íriszeiben. Ami kicsit sem jelentett jót.